szabadosreka.hu

Hová mentél?

Hová mentél, mikor fontos voltál nekem?
Hová tűntél úgy, hogy nem talállak sehol sem?
Miért szöktél meg, mi elől menekültél?
Hogy a földi életből így eltűntél?

Tudtad, hogy sokaknak fontos voltál,
Tudtad, hogy sokan szeretnek, hát hová tartottál?
Mikor azt gondoltad, megszakítasz mindent,
Ami kapcsolat volt közted és köztem…

Félek, hogy már soha többé nem láthatlak,
Félek, mert nem tudom, hogy talán bántottak.
Milyen érzések kerülgettek,
Mikor úgy érezted, fel kell adnod mindent?

Talán okod volt rá, hogy hátrahagyva mindent,
Elindulj egy más úton, elhagyva mindent mögötted?
De nem gondoltál rám, aki testvérként szeretett téged,
Aki mindig meghallgatott, bármit is hozott az élet.

Itt hagytál engem, akit annyiszor vigasztaltál,
Akinek a karjaiban te is vigaszt találtál.
Itt hagytál, mikor annyiszor letörölted könnyem,
S ha öröm ért, együtt örültünk mindenen.

Ha nem is beszéltünk gyakran, tudtam, hogy itt vagy,
Tudtam, bármikor kereshetlek, ha baj van.
És ez így volt fordítva is, bármikor hívhattál,
Ha beszélgetni szerettél volna, vagy vigaszra vágytál.
Nem tudom, mi elől menekülhetsz,
Nem tudom, miért bujkálsz el…
De félek, nagyon félek, hogy bajod esett,
S nem vagyok ott, hogy segítsek neked.

Csak most döbbentem rá így, hogy nem vagy,
Mennyire hiányzik a mosolyod, a szép szavak,
Amiket nekem mondtál, hogy mosolyt csalj arcomra,
Hogy felvidíts nevetéseddel a mindennapokban.

Hiányzik a barátságod, a szereteted, amit kaptam,
S haragszom, amiért elmentél, mikor tudtad,
Milyen fontos vagy nekem… a világnak.
Miért mentél el? Miért nem hagytál kiutat?

Hogy én, csak egyedül én, megtaláljalak…
Hogy csak én halljam megnyugtató hangodat.
Hogy a szemedbe nézhessek, hogy tudjam,
Még mindig megmaradhassunk egymásnak.

Ha valami elől menekülsz, s azért nem vagy…
Hidd el, az érzéseid elől nem szabadulhatsz.
Nem félsz talán attól, hogy egyedül maradsz?
Nem félsz, hogy a barátaidnak hiányozhatsz?

Úgy, mint nekem… Te nem érzel semmit?
Te nem aggódsz, hogy talán hiányozni fog valaki?
Nem érdekel az, hogy valaki szenved miattad?
Hogy talán szomorú azért, mert elhagytad?

Mindig kedves voltál velem, kedves voltál nekem,
Hogy tehetted meg, hogy nem írtál egy sort sem?
Úgy érzem, felelősséggel tartozol nekem,
Mert én is mindent megtettem érted…

De nem vagy itt velem, hogy mindezt elmondhassam,
Nem vagy itt, hogy kérleljelek, még egy kicsit maradj.
Maradj meg a szívemben, a lelkemben,
Mert őszintén, a legnagyobb szeretettel szerettelek.

S bízom benne, hogy egyszer visszajössz,
Mert rájössz, kinek voltál igazán fontos.
Ki ölelt meg téged, kivel nevettél igazán,
Rájössz, hogy kit veszítettél el most már.

Talán egyszer megérzed, hogy ki gondol rád,
És nem hagyod elfeledni a múltat már.
Talán hiányozni fogok én is neked,
Annyira, amennyire te hiányzol nekem…

Mégis azt mondom, ha úgy érzed, menj!
Ha hátrahagysz mindent, mert így könnyebb,
Akkor talán mégsem voltam fontos neked,
Talán csak én éreztem minden kedves érzelmet.

De akkor miért jöttél annyiszor?
Miért hívtál, miért lettem a barátod?
Talán a te lelked más, te más vagy,
Könnyebben utat engedsz a bánatnak.

Talán te nem érzel olyan kötődést,
Amivel elfogadod a szeretést.
Te könnyen elmész, hátrahagyva mindent,
Az egész múltadat, a kedves embereket.

S csak fájdalmakat hagysz magad után,
Ürességet, bánatot… ami soha nem voltál.
Csak fájdalmat és csalódottságot hagytál nekem,
Mert a legjobb barátomat elveszítettem.

Hiába szeretni

Az élet nehéz és rendkívül bonyolult.
Sok embert szerettem. S ki szeret ugyanúgy?
Sokszor úgy érzem: én szeretek, de engem senki sem szeret.
Talán önző vagyok? Sokat akar az én lelkem?
Talán eltaszítom mindazt, ami jó nekem…
S még többre vágyom, mint amit eddig elértem…

Úgy éreztem, őszinte vagyok és ez jó.
De senki nem hiszi, hogy ez elfogadható.
Talán azt hittem, szerethető lennék,
Hogy bárkiből kihozhatom ezt az érzést.
De napról napra úgy érzem, ez nem segít lelkemen,
Mert mégsem vagyok szerethető, nem kellek senkinek sem.

És ne kérdezze senki, miért, mert én se tudhatom.
Csak azt tudom, én mindenkinek, mindig csak adok.
Úgy érzem, az emberek csak elveszik tőlem, ami az enyém,
És hogy én se lehetek akárkié, még én is vagyok valakié.
Csak birtokolják azt, amim van, ami vagyok, engem,
És nem tudom kitörni ebből a ketrecből sohasem.

Csak egy bábu vagyok, akit csak mozgatnak.
Akivel csak játszanak úgy, ahogy akarnak.
Egyre jobban érzem úgy, hogy egy porszem vagyok csak,
Akit mindig csak kegyetlenül kihasználnak.
Talán ez a büntetésem régi bűneimért,
Amit más ellen tettem, vétkeztem a szerelemért.

Talán csak a régi fájdalmakért, miket okoztam,
Kapom ezt a sok ellenérzést, a sok bántalmat.
Nem tudok már így élni ebben a világban,
Ahol mindenki csak az érdekeit nézi, hogy hol árthat.
Eddig tisztának éreztem magam, ki szeretett
élni ebben a világban. De már tiszta sem lehetek.

Már nem leszek tiszta és jó. Nem leszek önzetlen,
Ketrecből kitört vadállat leszek, olyan, mint régen…
Törvényt, erkölcsöket nem ismerve. Ha az élet ilyen,
Hát én is ilyen leszek. Ahogy az élet bánik velem,
Úgy bánok majd én is másokkal, hát legyen…
Ha csak így lehet talpon maradni, legyen…

Önző leszek, ki a saját érdekeit nézi majd.
Önző, aki minden dologért harcol majd.
Talán túl sokat akartam az élettől.
Talán nem értettem miért jó egyedül.
Szerettem szeretni, de már gyűlölök engedni,
A saját életemet akarom szabadon élni!

Keményen akarok élni, aki nem fél semmitől.
Erőt akarok meríteni mások keserűségéből.
Ha eddig nem ölelt senki, ha szomorú voltam,
Én is csak nevetni fogok, ha más sír a magányban.
S nem fogok harcolni senki szerelméért,
Nem fogom hagyni elvarázsolni magam egy mosolyért.

Nem fogok én hinni ezentúl senkinek,
Mert amiben eddig hittem, az is elveszett.
Nem hallgatok senki ígéretére sohasem,
Mert ha ezt tettem, mindig sírt a lelkem.
Nem leszek ezentúl naiv, aki elhisz mindent,
Nem hiszek a varázsnak, mert ő sem hisz nekem.

Ezentúl azt se fogom szeretni, ki tényleg szeret,
Nem várok el mosolyokat, se öleléseket.
Talán hiányoltam nagyon a szeretetet,
De már oly régóta nem kaptam meg,
Hogy nem fog hiányozni ez az érzés sem.
Örökre lemondok az álmaimról, mert sincs semmi értelme.

Nem érdemes küzdeni egy ölelésért sem,
Amit nagy küzdelem árán se kapok meg.
Lemondok a vágyakról, amiket sose élhettem át,
Lemondok a céljaimról, mert semmi értelme nem maradt már.
Nem érdemlik meg az emberek, hogy szeressék őket,
Csak a természet, minek hatalma legyőzi őket.

Azt hisszük mi emberek, miénk a világ,
Pedig a világ, mi birtokol mindent már.
Nem a mi dolgunk lenne uralni másokat.
Engedni a szeretetet túláradni a vágyakkal.
Elfogadni azt, ha szeretnek, s viszonozni az öleléseket,
De ezt senki nem teszi, hát ezentúl én sem teszem!

"Leszokni" rólad

Mint amikor leszokni készülök a cigarettáról…
Az első nap miután „elszívtalak” még nem érzem hiányod…
Második nap már kicsit kívánlak, de csak mosolygok, még nem érzek fájdalmat.
Harmadik nap már nagyon vágyom rád, és kezdek szomorú lenni…
Negyedik nap már ideges leszek és fáj a hiányod,
Ha egyedül vagyok, még rosszabb a fájdalom…
Az ötödik napon már őrjöngök és sírok, átjár a kétségbeesés,
Hogy talán nem érezhetlek soha többé…
Hatodik nap már nem fáj semmi… nem érzek semmit,
Se örömet, se fájdalmat… üresnek érzem magam megint…
Úgy érzem, itt a vég, feladom… majd holnap minden jobb lesz…
Átjár a magány, de úgy érzem, már kibírom… holnap ez már csak emlék lesz…
Aztán azt gondolom: mi baj lehet, ennél rosszabb már nem jöhet,
S újra látlak, újra nagyokat szippantok belőled…
És boldog vagyok, jól érzem magam, repülni tudnék örömömben,
Majd elmúlik a pillanat, s újra minden elölről kezdődhet…
S rájöttem: így örökké csak szenvedek…

Ugyanaz a szerelmes lány

Ugyanaz a kislány vagyok,
Mint tíz évvel ezelőtt voltam,
Ugyanazon érzelmek rabja vagyok,
Mint egykoron: úgy szerettem, ahogy akartam,
S azt, akit akartam, olyan erősen,
Ahogy az északi szél széjjeltép engem.

Ugyanaz a szerelem ég bennem,
Ugyanolyan szenvedéllyel szárnyal szívem,
Mint kislány koromban, az első éjjelen,
Mikor szerelmeket érezhettem.
Ez az, mi fiatalon tartja az embert,
Hogy képes szeretni, halni az érzelmekkel.

Ugyanúgy tűzben ég lelkem,
Ugyanúgy érzem az élő Istent.
Ugyanúgy álmodok az érintésről,
A csókokról, mint egykoron, akkor.
S a fájdalom széjjeltép minden éjjelen,
Mikor fáradtan lehunyom szomorú szemem.

Olyan szabadnak érzem magam,
Mint a madár, ki száll a magasban.
S bármikor képes lenne mindent elhagyni,
Mert nem képes ő kötöttségben élni.
Bárcsak nekem is szárnyakat adna az ég,
Hogy elrepülhessek oda, ahova vágyom rég.

Szeretem az életemet. Szeretem az életet.
De kell nekem valami új, mi boldoggá tehet.
Bárcsak lenne még egy énem, ki szabad lenne,
Bűntudatot, erkölcsöket nem ismerve,
Csak szállna, szállna a végtelenbe,
Szállna oda, ahol egyedül lehetne… mint régen…

2010. 10. 30.

 

A barát

A barát az, ki hű hozzád,
A barát, ki ott van veled éjnek évadján.
Ha sír a lelked, s vigaszra vágysz,
Ő mindig ott van, az igaz barát.

De az igaz barátom, kit annak hiszek,
Még sincs minden rossz percben velem.
Nincs itt, pedig ráborulnék mellkasára,
Hogy fogja át testem erős karjával.

De ő nincs itt, s nem is lesz sohasem.
Pedig valós ember ő, még sincs velem.
S talán ezután se lesz, hogy fogja kezem,
Hogy valaki vigaszt nyújtson lelkemben.

Mert hamarosan elmegy, itthagy a magányban,
S csak gondolatban lesz itt, s a vágyaimban.
Nem szeretném elengedni őt, sír a lelkem,
De miért? Hiszen alig ismertem.,,

Mégis sír érte a lelkem, hiába minden,
A tudat, hogy már virtuálisan se lesz velem.
Pedig annyira szerettem volna látni őt,
Annyira kellett volna, hogy megölelhessem őt.

Annyira fáj a szívem érte, hogy nem nézhetek a szemébe.
Csak hallom a hangját nyugtatón fülembe.
Minden percben, ha szomorú vagyok,
Az ő nyugtató énekét hallom.

Mert kell valaki, akit így is szerethetek!
Kell, hogy valaki igaz barátom legyen!
Aki szeret, mint egy testvért, s vigasztal,
Ha szomorú a szívem, magához ragad!

Kell valaki, aki óvjon, mint egy őrangyal,
Kell, akit szerethetek, aki velem szárnyal,
Akivel megoszthatom minden titkom, vágyam,
Aki megölel, csókol, szeret… amit hiába vártam…

Álmok útján

Fáj, hogy soha nem vagy itt velem,
Hogy szemedbe soha nem nézhetek.
Hogy át soha nem ölelhetlek,
Sosem érezhetem, hogy itt vagy velem.

Csak szavak, s mondatok, melyek jönnek.
Felém intézed kedvesen őket.
Olyankor úgy érzem, igenis szeretsz,
Mint legjobb barátot, bármikor ölelsz.

De nem vagy itt sosem.
Élőben nem érezteted szereteted.
Nem ölelsz át, pedig vágyom rá,
Hogy igazán, tiszta szívből rám mosolyogjál.

Téged hiszlek a legjobb barátomnak,
Tőled várom a vigasztalásokat.
Tőled várnám, hogy legyél itt velem,
Ha egyedül vagyok, magányban repdesek.

Mert te mindig mondasz valami szépet,
Mindig mosolyra fakasztod szomorú szívemet.
Pedig csak néha írsz egy-egy mondatot,
Az mégis engem a fellegekig lángol.

Hiányzik arcod kedves mosolya,
Mondd: valamikor az életben láthatlak?
Bárcsak tudnám, te érzel-e irántam szeretetet,
Ahogy én téged, annyira szerethetsz?

Úgy érzem, már csak az álmok útján leszel velem,
S nem fogunk találkozni egyetlen egyszer sem.
Mert úgyis el fogsz menni egyszer,
S én egyedül maradok, örökre!

Újabb bejegyzések → Home ← Korábbi bejegyzések