Az élet nehéz és rendkívül bonyolult.
Sok embert szerettem. S ki szeret ugyanúgy?
Sokszor úgy érzem: én szeretek, de engem senki sem szeret.
Talán önző vagyok? Sokat akar az én lelkem?
Talán eltaszítom mindazt, ami jó nekem…
S még többre vágyom, mint amit eddig elértem…

Úgy éreztem, őszinte vagyok és ez jó.
De senki nem hiszi, hogy ez elfogadható.
Talán azt hittem, szerethető lennék,
Hogy bárkiből kihozhatom ezt az érzést.
De napról napra úgy érzem, ez nem segít lelkemen,
Mert mégsem vagyok szerethető, nem kellek senkinek sem.

És ne kérdezze senki, miért, mert én se tudhatom.
Csak azt tudom, én mindenkinek, mindig csak adok.
Úgy érzem, az emberek csak elveszik tőlem, ami az enyém,
És hogy én se lehetek akárkié, még én is vagyok valakié.
Csak birtokolják azt, amim van, ami vagyok, engem,
És nem tudom kitörni ebből a ketrecből sohasem.

Csak egy bábu vagyok, akit csak mozgatnak.
Akivel csak játszanak úgy, ahogy akarnak.
Egyre jobban érzem úgy, hogy egy porszem vagyok csak,
Akit mindig csak kegyetlenül kihasználnak.
Talán ez a büntetésem régi bűneimért,
Amit más ellen tettem, vétkeztem a szerelemért.

Talán csak a régi fájdalmakért, miket okoztam,
Kapom ezt a sok ellenérzést, a sok bántalmat.
Nem tudok már így élni ebben a világban,
Ahol mindenki csak az érdekeit nézi, hogy hol árthat.
Eddig tisztának éreztem magam, ki szeretett
élni ebben a világban. De már tiszta sem lehetek.

Már nem leszek tiszta és jó. Nem leszek önzetlen,
Ketrecből kitört vadállat leszek, olyan, mint régen…
Törvényt, erkölcsöket nem ismerve. Ha az élet ilyen,
Hát én is ilyen leszek. Ahogy az élet bánik velem,
Úgy bánok majd én is másokkal, hát legyen…
Ha csak így lehet talpon maradni, legyen…

Önző leszek, ki a saját érdekeit nézi majd.
Önző, aki minden dologért harcol majd.
Talán túl sokat akartam az élettől.
Talán nem értettem miért jó egyedül.
Szerettem szeretni, de már gyűlölök engedni,
A saját életemet akarom szabadon élni!

Keményen akarok élni, aki nem fél semmitől.
Erőt akarok meríteni mások keserűségéből.
Ha eddig nem ölelt senki, ha szomorú voltam,
Én is csak nevetni fogok, ha más sír a magányban.
S nem fogok harcolni senki szerelméért,
Nem fogom hagyni elvarázsolni magam egy mosolyért.

Nem fogok én hinni ezentúl senkinek,
Mert amiben eddig hittem, az is elveszett.
Nem hallgatok senki ígéretére sohasem,
Mert ha ezt tettem, mindig sírt a lelkem.
Nem leszek ezentúl naiv, aki elhisz mindent,
Nem hiszek a varázsnak, mert ő sem hisz nekem.

Ezentúl azt se fogom szeretni, ki tényleg szeret,
Nem várok el mosolyokat, se öleléseket.
Talán hiányoltam nagyon a szeretetet,
De már oly régóta nem kaptam meg,
Hogy nem fog hiányozni ez az érzés sem.
Örökre lemondok az álmaimról, mert sincs semmi értelme.

Nem érdemes küzdeni egy ölelésért sem,
Amit nagy küzdelem árán se kapok meg.
Lemondok a vágyakról, amiket sose élhettem át,
Lemondok a céljaimról, mert semmi értelme nem maradt már.
Nem érdemlik meg az emberek, hogy szeressék őket,
Csak a természet, minek hatalma legyőzi őket.

Azt hisszük mi emberek, miénk a világ,
Pedig a világ, mi birtokol mindent már.
Nem a mi dolgunk lenne uralni másokat.
Engedni a szeretetet túláradni a vágyakkal.
Elfogadni azt, ha szeretnek, s viszonozni az öleléseket,
De ezt senki nem teszi, hát ezentúl én sem teszem!