Hová mentél, mikor fontos voltál nekem?
Hová tűntél úgy, hogy nem talállak sehol sem?
Miért szöktél meg, mi elől menekültél?
Hogy a földi életből így eltűntél?

Tudtad, hogy sokaknak fontos voltál,
Tudtad, hogy sokan szeretnek, hát hová tartottál?
Mikor azt gondoltad, megszakítasz mindent,
Ami kapcsolat volt közted és köztem…

Félek, hogy már soha többé nem láthatlak,
Félek, mert nem tudom, hogy talán bántottak.
Milyen érzések kerülgettek,
Mikor úgy érezted, fel kell adnod mindent?

Talán okod volt rá, hogy hátrahagyva mindent,
Elindulj egy más úton, elhagyva mindent mögötted?
De nem gondoltál rám, aki testvérként szeretett téged,
Aki mindig meghallgatott, bármit is hozott az élet.

Itt hagytál engem, akit annyiszor vigasztaltál,
Akinek a karjaiban te is vigaszt találtál.
Itt hagytál, mikor annyiszor letörölted könnyem,
S ha öröm ért, együtt örültünk mindenen.

Ha nem is beszéltünk gyakran, tudtam, hogy itt vagy,
Tudtam, bármikor kereshetlek, ha baj van.
És ez így volt fordítva is, bármikor hívhattál,
Ha beszélgetni szerettél volna, vagy vigaszra vágytál.
Nem tudom, mi elől menekülhetsz,
Nem tudom, miért bujkálsz el…
De félek, nagyon félek, hogy bajod esett,
S nem vagyok ott, hogy segítsek neked.

Csak most döbbentem rá így, hogy nem vagy,
Mennyire hiányzik a mosolyod, a szép szavak,
Amiket nekem mondtál, hogy mosolyt csalj arcomra,
Hogy felvidíts nevetéseddel a mindennapokban.

Hiányzik a barátságod, a szereteted, amit kaptam,
S haragszom, amiért elmentél, mikor tudtad,
Milyen fontos vagy nekem… a világnak.
Miért mentél el? Miért nem hagytál kiutat?

Hogy én, csak egyedül én, megtaláljalak…
Hogy csak én halljam megnyugtató hangodat.
Hogy a szemedbe nézhessek, hogy tudjam,
Még mindig megmaradhassunk egymásnak.

Ha valami elől menekülsz, s azért nem vagy…
Hidd el, az érzéseid elől nem szabadulhatsz.
Nem félsz talán attól, hogy egyedül maradsz?
Nem félsz, hogy a barátaidnak hiányozhatsz?

Úgy, mint nekem… Te nem érzel semmit?
Te nem aggódsz, hogy talán hiányozni fog valaki?
Nem érdekel az, hogy valaki szenved miattad?
Hogy talán szomorú azért, mert elhagytad?

Mindig kedves voltál velem, kedves voltál nekem,
Hogy tehetted meg, hogy nem írtál egy sort sem?
Úgy érzem, felelősséggel tartozol nekem,
Mert én is mindent megtettem érted…

De nem vagy itt velem, hogy mindezt elmondhassam,
Nem vagy itt, hogy kérleljelek, még egy kicsit maradj.
Maradj meg a szívemben, a lelkemben,
Mert őszintén, a legnagyobb szeretettel szerettelek.

S bízom benne, hogy egyszer visszajössz,
Mert rájössz, kinek voltál igazán fontos.
Ki ölelt meg téged, kivel nevettél igazán,
Rájössz, hogy kit veszítettél el most már.

Talán egyszer megérzed, hogy ki gondol rád,
És nem hagyod elfeledni a múltat már.
Talán hiányozni fogok én is neked,
Annyira, amennyire te hiányzol nekem…

Mégis azt mondom, ha úgy érzed, menj!
Ha hátrahagysz mindent, mert így könnyebb,
Akkor talán mégsem voltam fontos neked,
Talán csak én éreztem minden kedves érzelmet.

De akkor miért jöttél annyiszor?
Miért hívtál, miért lettem a barátod?
Talán a te lelked más, te más vagy,
Könnyebben utat engedsz a bánatnak.

Talán te nem érzel olyan kötődést,
Amivel elfogadod a szeretést.
Te könnyen elmész, hátrahagyva mindent,
Az egész múltadat, a kedves embereket.

S csak fájdalmakat hagysz magad után,
Ürességet, bánatot… ami soha nem voltál.
Csak fájdalmat és csalódottságot hagytál nekem,
Mert a legjobb barátomat elveszítettem.