Te voltál, ki kirántott a mélyből,
Kezed nyújtottad, mikor álmodtam a fényről.
Hogy minden jobb lesz, hogy eljön egy új élet.
Egy új élet, ami talán nem jött még el.
Még ha csak álom marad ez az elképzelés,
Akkor is csodás, hogy érzem, van életem még.

Hogy megérzem a szeretetet, mi árad belőled,
Hogy átölelsz még akkor is, ha nem kértem.
Újra érzem, hogy igen, van miért élnem,
A szeretetért, amit adhatsz nekem.
A szeretet, ami a lényedből, testedből árad,
Minden mozdulatod, szavad magaddal ragad.

Ezekben az időkben, mikor magam alatt voltam,
Azt hittem, itt a vég, hogy nincs menekvés, itt maradtam.
De te jöttél, s mosolyt csaltál arcomra,
Megnevettettél, s ettől őrült boldog voltam.
Úgy éreztem magam, mint egy kislány,
Nem foglalkoztam semmivel már.

Csak nevettem felhőtlenül, a fellegekben jártam,
Fent a felhők között, ahol a madár is szárnyal.
Ott voltál velem te, ott fogtad a kezem,
Ott vezettél engem az úton az égbe fel,
Hogy küzdjek le minden nehézséget,
Mintha megérezted volna, mennyire szenvedek.

Hogy mennyire nem találom a kiutat,
Hogy mennyire elragadtak a sötét aggodalmak.
Mintha a sors küldött volna téged hozzám,
Hogy legyél mellettem, nevess velem, vigyázz rám!
Hogy átölelj, magadhoz szoríts és azt mondd:
Ne aggódj, nincs mitől félned, nincs gond!

Úgy éreztem magam, mint egy ártatlan kislány,
Aki vigaszra, megértésre, szeretetre vár.
Mint akinek elborult az elméje egy időre,
Sötét felhők jöttek ártatlan lelkére.
Aki várta, hogy jöjjön egy barát, aki átvezeti
A sötétségből, a kút mélyéről a fényre ki.

Oda vezettél, ahol végre süt a nap,
Ahol színes pillangók lepik el a vágyakat.
Ahol madarak dalolnak a zöld fákon,
Ahol szeretet van, ahol egy barát átkarol,
És azt súgja a fülembe, ne aggódj, itt vagyok,
S vigyázok rád, amíg élek, itt maradok.

Abban a pillanatban mindent így éreztem.
Biztonságban vagyok, ezt súgta lelkem,
Mert te itt vagy, s fogod elgyengült kezem,
Megerősítesz lelkeddel, szereteteddel,
S ezt köszönöm neked, hogy ezzel az érzéssel,
Kihúztál engem a sötétből a gyönyörű fénybe!