Már a hatvanhatodik verset írom rólad,
S nem tudom, miért nem hagynak el a szavak,
Csak közeledek feléd, de nem tehetek róla,
És én mégsem érhetlek el, pedig már küszködöm hetek óta.
…Vagyis csak nem akarlak elérni,
Mert hagyom szíved egyedül vérezni.

Kérdem én, miért, miért hagytad,
Hogy elmenjek, mert hinni akartam,
Szólj rám, kérlek, ha tévedek,
Ha azt mondom: sosem szerettél engem!
De karod oly meleg volt,
Ölelésed mégis a múltba hullott.

Mosolyod mindennél ragyogóbb volt,
S én hittem neked, mert szerelmed végtelenig lángolt.
De kihunyt a tűz napok alatt,
Érzelmeink a mélybe zuhantak.
Még mindig itthagytál egy darabot a szívedből,
Mi bennem él s megóv engem mindentől.

Mi egyszer szerettük egymást,
Mi eddig még nem értettük a halált,
Ha el kell válnunk egymástól,
És hogy egyszer még egymásé maradunk.
Azt a szót nem értettük, hogy ég veled,
Hogy egyszer még elhagy szerelmed.

Ezek már az utolsó szavak rólad,
Amiket még előhozok, kimondok rólad,
Szeretlek és ezt a 48 napot soha nem felejtem el,
Hisz ez az én múltamban örökre ott lesz, mert kell.
De ez mind volt, megtörtént, de már elmúlt minden,
De még megadom azt neked, hogy utolsó szavam ez lesz: - Isten veled! -
1999-05-01