Bocsáss meg nekem, hogy eltévedtem,
Bocsásd meg azt, hogy mást szerettem.
Kérlek, ne engedj elmennem,
Fogd a kezem, ne engedj el!

Már megint tévedtem,
S a fájdalom végigszalad bennem.
Egyedül érzem magam a félelmekkel,
Egyedül vagyok a reménytelenséggel.

Van valaki, aki igazán szeret engem?
Van valaki, aki az életét adná értem?
Aki letörölné a könnyem, ha sírok,
Megvigasztalna, ha elöntenének a kínok?

Ki az, aki most hallja a szavam?
Ki az, aki átölelne a bajban?
Kit érdekelnek a verseim, a fájdalmaim?
Kit érdekel, ha hiányoznak a vágyaim?

Ki törli le a könnyem? Ki ölel át?
Ki szorít magához egy életen át?
Nem tudok a régi maradni,
Nem tudom már magam szeretni.

Egyedül szeretnék lenni,
Elmenni ebből a világból,
Soha többet nem akarok szeretni,
Csak menekülni, futni a múltból.

Szaladni egy jobb jövő felé,
Ahol önmagam lehetnék.
Ha egyedül is lennék,
Ott végre boldogan meghalnék.

Bocsáss meg, hogy egyedül hagytalak,
Tudom, velem érzed a fájdalmakat.
Bocsásd meg minden rossz döntésemet,
Kérlek, maradj velem, maradj meg nekem!

Hogy érezzem a te szereteted,
Kérlek, maradj, hogy átöleljelek.
Kérlek, vigasztalj, ha bántanak,
Ne hagyj el akkor se, ha téged bántalak!

Ugyanaz a kislány vagyok,
Mint tíz évvel ezelőtt voltam,
Ugyanazon érzelmek rabja vagyok,
Mint egykoron: úgy szerettem, ahogy akartam,
S azt, akit akartam, olyan erősen,
Ahogy az északi szél széjjeltép engem.

Ugyanaz a szerelem ég bennem,
Ugyanolyan szenvedéllyel szárnyal szívem,
Mint kislány koromban, az első éjjelen,
Mikor szerelmeket érezhettem.
Ez az, mi fiatalon tartja az embert,
Hogy képes szeretni, halni az érzelmekkel.

Ugyanúgy tűzben ég lelkem,
Ugyanúgy érzem az élő Istent.
Ugyanúgy álmodok az érintésről,
A csókokról, mint egykoron, akkor.
S a fájdalom széjjeltép minden éjjelen,
Mikor fáradtan lehunyom szomorú szemem.

Olyan szabadnak érzem magam,
Mint a madár, ki száll a magasban.
S bármikor képes lenne mindent elhagyni,
Mert nem képes ő kötöttségben élni.
Bárcsak nekem is szárnyakat adna az ég,
Hogy elrepülhessek oda, ahova vágyom rég.

Szeretem az életemet. Szeretem az életet.
De kell nekem valami új, mi boldoggá tehet.
Bárcsak lenne még egy énem, ki szabad lenne,
Bűntudatot, erkölcsöket nem ismerve,
Csak szállna, szállna a végtelenbe,
Szállna oda, ahol egyedül lehetne… mint régen…

A barát az, ki hű hozzád,
A barát, ki ott van veled éjnek évadján.
Ha sír a lelked, s vigaszra vágysz,
Ő mindig ott van, az igaz barát.

De az igaz barátom, kit annak hiszek,
Még sincs minden rossz percben velem.
Nincs itt, pedig ráborulnék mellkasára,
Hogy fogja át testem erős karjával.

De ő nincs itt, s nem is lesz sohasem.
Pedig valós ember ő, még sincs velem.
S talán ezután se lesz, hogy fogja kezem,
Hogy valaki vigaszt nyújtson lelkemben.

Mert hamarosan elmegy, itthagy a magányban,
S csak gondolatban lesz itt, s a vágyaimban.
Nem szeretném elengedni őt, sír a lelkem,
De miért? Hiszen alig ismertem.,,

Mégis sír érte a lelkem, hiába minden,
A tudat, hogy már virtuálisan se lesz velem.
Pedig annyira szerettem volna látni őt,
Annyira kellett volna, hogy megölelhessem őt.

Annyira fáj a szívem érte, hogy nem nézhetek a szemébe.
Csak hallom a hangját nyugtatón fülembe.
Minden percben, ha szomorú vagyok,
Az ő nyugtató énekét hallom.

Mert kell valaki, akit így is szerethetek!
Kell, hogy valaki igaz barátom legyen!
Aki szeret, mint egy testvért, s vigasztal,
Ha szomorú a szívem, magához ragad!

Kell valaki, aki óvjon, mint egy őrangyal,
Kell, akit szerethetek, aki velem szárnyal,
Akivel megoszthatom minden titkom, vágyam,
Aki megölel, csókol, szeret… amit hiába vártam…

Fáj, hogy soha nem vagy itt velem,
Hogy szemedbe soha nem nézhetek.
Hogy át soha nem ölelhetlek,
Sosem érezhetem, hogy itt vagy velem.

Csak szavak, s mondatok, melyek jönnek.
Felém intézed kedvesen őket.
Olyankor úgy érzem, igenis szeretsz,
Mint legjobb barátot, bármikor ölelsz.

De nem vagy itt sosem.
Élőben nem érezteted szereteted.
Nem ölelsz át, pedig vágyom rá,
Hogy igazán, tiszta szívből rám mosolyogjál.

Téged hiszlek a legjobb barátomnak,
Tőled várom a vigasztalásokat.
Tőled várnám, hogy legyél itt velem,
Ha egyedül vagyok, magányban repdesek.

Mert te mindig mondasz valami szépet,
Mindig mosolyra fakasztod szomorú szívemet.
Pedig csak néha írsz egy-egy mondatot,
Az mégis engem a fellegekig lángol.

Hiányzik arcod kedves mosolya,
Mondd: valamikor az életben láthatlak?
Bárcsak tudnám, te érzel-e irántam szeretetet,
Ahogy én téged, annyira szerethetsz?

Úgy érzem, már csak az álmok útján leszel velem,
S nem fogunk találkozni egyetlen egyszer sem.
Mert úgyis el fogsz menni egyszer,
S én egyedül maradok, örökre!

Volt egy srác, kit úgy hívtak: Yoz.
Gyönyörű, mosolygós szeme volt.
Egymás mellett ültünk az iskolapadban,
Közös témánk is megvolt: guppik, a halak.

Csendes fiú volt, egyedi stílussal,
Szerette a zenét, a tetoválásokat.
Én mégsem ismertem igazán,
Mintha már akkor tudta volna, mi vár rá.

Sajnos, ő már nincs többé…
24 éves volt, mikor Isten úgy döntött: élete már az övé.
De nyugtat a tudat, hogy tartalmasan élt.
Látta Angliát, Párizst, elért minden célt.

Mégis: mily rövid 24 év, hihetetlen,
Az ember épphogy megszülethetett,
Mégis életét vették,
Máris eltemették.

Kedves Yozie! Nagyon sajnálom, hogy elmentél.
Hű padtársamként rád emlékezem örökké!
Emlékszem, adtál nekem játék lepkéket,
Mert mindig láttad, könyvembe rajzoltam őket.

Emlékszem illatodra, és talán furcsa,
Hogy mi mindenre emlékszik ilyenkor az agy.
Most minden emlékem elevenné válik,
Minden képet látok magam előtt szállni.

Nagyon kevés 24 év! Nagyon kevés!
Az ember bele se mer gondolni, olyan kevés.
Legszörnyűbb dolog a világon, fiatalon elmenni,
Felfoghatatlan, milyen keveset hagyott téged Isten élni!

Szomorú lett ez az október.
Szomorú ősz, mert elment egy jó ember.
Egy fiú, ki mindig jó volt,
S tehetséges, kedves, minden, ami jó.

Sok ember fájdalmat érez most s ürességet.
Nyomorúságot, fájdalmas tekinteteket érez.
Majd utolsó találkozásunkkor, ha elered az eső,
Sír majd az ég is, s sírni fog minden nő,

S minden férfi, ki téged szeretett,
Hagyjuk majd élni az érzelmeket.
Elbúcsúzunk majd tőled, most már végleg.
Elköszönünk tőled, hadd menj az égbe!

2010. 10. 26. Sz.J.

Már elkezdtem csomagolni.
Napok vannak hátra,
S mindannyian el fogunk menni,
Egy másik házba, másik lakásba.

Szerettem itt lakni.
A szélfúvás messziről hallatszott,
Zörgette a fák ágait,
De nem tört át ezen az ablakon.

Friss levegő illata áradt be hozzánk,
A szoba szép fényes volt,
Világos falak mosolyogtak ránk,
Itt minden csendes volt.

Babám néha megtörte a csendet,
Volt, ki haragudott is érte,
Ennek ellenére szerettem itt minden szépet,
A padlót, a falakat, a mennyezetet.

Olykor beszéltek hozzám,
Nyugtattak, ha sírtam.
Örömömben táncoltak velem,
Minden csendes hajnal.

Itt fogant meg édes lányunk is,
Ezen a négy fal között,
Vele kinőttük sajnos az otthont,
Így új otthont kellett keresnünk.

Hiányozni fog nagyon.
Az ablak, az ajtó, a szekrény.
Hiányoznak a kiabálások,
Minden lakó, minden lény.

Már csak pár hét, és elmegyünk,
Még szépen állnak a bútorok,
De már a képek nincsenek a helyükön.
Már elraktam pár dolgot.

Kezdenek üresek lenni ezek a szép falak,
Kezd kicsit nyomasztó lenni.
Elszáll minden szép gondolat,
S már most kezd hiányozni.

Kicsit visszamegyünk a múltba,
Visszamegyünk oda, ahol eddig laktam,
És tudom, jó lesz ott is minden gondolat,
Közel lesz minden, ami itt távol maradt.

Ezért nem félek elmenni,
Mert talán ott is jó lesz.
De szerettem nagyon itt lenni,
Itt lakni, itt enni, szerettem.

Szerettem itt játszani gyermekemmel,
Szerelmeskedni édes szerelmemmel,
Szerettem itt főzni, takarítani lelkesen,
Szerettem itt élni csodás életem!