https://publioboox.com/hu_HU/ket-eletem1

Párizs ezen a reggelen különösen gyönyörű látványt nyújtott. Narancssárgára színezte a bérházak szürke falait, az ég ugyanilyen színben cikázott, ahogy a felhőket megvilágították a napsugarak.
A Rue Édouard Nortier-en laktunk két kis csemetémmel és orvos apjukkal, egy száztíz négyzetméteres lakásban, ahonnan szuper kilátás lett volna a Szajnára, ha nem takarta volna el egy ház velünk szemben, és persze ha nem a másodikon laktunk volna, hanem a negyediken. Az Eiffel-torony viszont kárpótolt mindenért.
Ezen a reggelen kicsit korábban keltem a kelleténél, vagyis az óra csörgésénél. Biztos a napsugár ébresztett fel, ami a hasamon virgonckodott öt óra negyvenöt perckor ezen a szép, márciusi reggelen. Talán ez volt az első olyan nap, amikor tényleg elhittem, hogy tavasz van. A madarak csipogtak a ház előtti fán, és még a Szajna folyása is hallatszott, ahogy életre kelt az élővilága.
Úgy döntöttem, lustálkodom még egy kicsit, mielőtt kikelnék az ágyból reggelit csinálni. Átfordultam a jobb felemre, hogy elidőzzek egy kicsit férjem kisfiús arcán, ahogyan álmában mosolyog. Vajon miről álmodhat? Talán épp gyereknek érezheti magát, aki kapott egy cirógatást az anyukájától? Vagy tán éppen egy idegen nő combjai között időzik? Hiszen milyen szakot is választhatott volna az orvosin, mint nőgyógyász…
Persze azt mondta, azért, mert a születés öröme elvarázsolja. Legalábbis, elsőévesen talán még így képzelte. Aztán amikor nem csak a húszéveseken kellett gyakorolni a kitapintás módszerét, hanem az idősebbeknél, vagy a nem épp fürödni kedvelőknél, rájött, hogy nem is olyan „gyönyörű” szakma ez. Egy idő után talán el is undorodnak a nőktől, bár ez az ő esetében talán még nem állt fenn 30 éves korából adódóan.
Victor egyébként nagyon helyes pasi volt, mindig is volt benne egy kis zsiványság, ahogy a nőket szédítette. Engem is egyből elszédített, csak én nem hittem el neki mindent. Talán ezért is szeretett belém, mert nem tudott hülyíteni. Minden kis gondolatát ismertem, és soha nem akartam magamhoz láncolni. Ezért mindig hálás volt nekem, ezért maradt mellettem, tisztelt és megértett. Csak az érzéseit nehezen nyilvánította ki. Ez az egy, ami hiányzott belőle. A szenvedély… az érzés, hogy felfal a szemeivel… hogy érezzem, csak engem akar. Néha vágytam volna erre az oldalára is, de valahogy ő nem volt ilyen. Nem tudott pezsegni, nem volt tűz a szemében. Boldog volt, hogy biztos hátteret mondhatott a magáénak: szerető feleség, két csodás gyermek, álmai munkája… de nem igényelte azt a pluszt, amitől az ember a feje tetejére áll, azt az erőt, ami előre viszi őt az életben.
Amiért érdemes felkelni minden reggel.
Főleg, ha ez a reggel olyan, mint ez a mai. Talán ezért voltam vele, mert nekem is kellett ez a biztonság, ez a nyugalom, ami belőle áradt…
De az élet rövid, és nem tudhatjuk, hogy mit hozhat a holnap…

Már majdnem visszaaludtam, amikor csörgött az óra. Alig bírtam kipattanni az ágyból, negyed órája bezzeg…
Kivánszorogtam a konyhába, hogy főzzek kávét és megcsináljam a szendvicseket. Kényelmesen megreggeliztem, miközben a telefonomon ellenőriztem az e-mailjeimet. Persze kiváló kardiológus rezidens létemre szuperül meg tudtam szervezni a mindennapjaimat. Ragaszkodtam a reggeli pontos keléshez, az e-mailek elolvasásához, a gyerekek pontosan fél hétkor ébresztéséhez. Victor pedig csak feltápászkodott, fogat mosott, felöltözött, felkapta a cuccait, aztán elment.
Miközben én idegeskedtem, kiabáltam, reggelit csináltam, gyereket öltöztettem, etettem, és még fél nyolckor is pizsamában voltam. Magamra egy csöpp idő nem jutott.
A gyerekeket rángattam a kocsiba, dudáltam, kiabáltam vezetés közben, kirángattam őket a kocsiból, magas sarkú cipőben rohantam az oviba velük, az egyiknek pisilnie kellett, a másikról lecsúszott a cipő. Visszaszaladtam, kibicsaklott a lábam, rohantam, puszi és már ott se voltam.
Még jó, hogy más kórházban dolgoztam Victorral, pedig mehettünk volna együtt is. Ő a Hôpital Américain-ben tengette a napjait, míg én a Hôpital Fernand Widalban. Bár közelebb volt Victor munkahelye a lakásunkhoz, a gyerekeket mindig én vittem óvodába.
Mivel neki magánrendelése is volt, általában én értem haza korábban, így én mentem a gyerekekért. Kivételek voltak ez alól az ügyeletes napok, de mindig összehoztuk valahogy. A két csöppség pedig nagyon alkalmazkodó volt.
Sophie okos és nyugodt természet, ikertestvére Christian pedig egy csábító a szürke szemével, szőke kócos hajával. Az óvónők elolvadtak tőle, hát még a dumáján. Nagyon elégedett voltam velük, jobb ikrekre nem is vágyhattam volna. Jól neveltem őket, bár ez az apjukról nem volt elmondható.
Victor mindent megengedett nekik, elég lazán kezelte a helyzetet, de a gyerekek mégsem használták őt ki teljesen. Valahogy bennük volt a jóság. Ki ne akarna magának ilyen csöppségeket?!
Nyolc előtt pár perccel zihálva értem be az osztályra, ahol már a betegek tömkelege tömörült az ajtóm előtt. Persze nem rám vártak, hanem a főorvos úrra, ő volt itt az ész, meg az ász. Én rezidensként még csak a tanonca voltam, de hát ez így szokott lenni. Mindig elterveztem, hogy sose leszek olyan, mint ő. Én tisztelni fogom a betegeket, nem fogok velük kiabálni, és nyugtatni fogom őket. Ő elmondta az embereket mindennek, ordítozott a fiatal orvosokkal, az asszisztensekkel, ezért majdnem ő kapott szívinfarktust…
De neki is volt családja, és ő se volt mindig ilyen. Csak a rutin, meg az évek… kikészítik az ember idegeit. Mindig végigfutott ez bennem, mielőtt magamban dörmögtem volna, hogy te rohadék… minek kiabálsz velem!
Az egyetemet levelezőn fejeztem be, mert akkor születtek a gyerekek. Huszonhárom éves voltam mindössze, de sose bántam meg. Egy évet voltam otthon velük, aztán elmentem dolgozni a tanulás mellett. Három éves korukig egy dadát vettünk fel, Juliette-t. Kiválóan értett a gyerekekhez, nagyon szerették. Negyven év körüli volt, és sokat foglalkozott velük, míg én dolgoztam. Mindannyian bőgtünk, amikor már nem volt szükség rá, és elment. Sokat gondolkoztam azon, vissza kéne őt fogadni, csak napi pár órára, amíg magammal foglalkozom egy kicsit. Mert ugye Victorra nem lehetett bízni őket, inkább kiugrott volna a másodikról, minthogy ugráljon nekik egész este. De azért szerette őket, néha lejött velünk a parkba vagy a játszótérre.
- Dr. Aline de Diont kérjük a kettes vizsgálóba! – ismételte egy hang kétszer is a hangosbemondóban.
- Na – gondoltam. - A főnök úr hívat. Mit akar? Már reggel nyolckor.
Belebújtam fehér köpenyembe, nyakamba akasztottam a sztetoszkópomat és kiviharzottam az öltözőmből. Én is elfértem volna már itt valamelyik betegszobában, úgy kalimpált össze-vissza a szívem a félelemtől. Nagy levegőt vettem dr. Chasles vizsgálója előtt és benyitottam.
- Hivatott doktor úr!
- Nyolc óra öt perc van Aline. Miért nem volt már itt mielőtt hívattam volna? – arca kemény volt, szája egy határozott vonal.
Ötvennyolc éves volt, de jól tartotta magát. Mindig kihúzva járt, és mintha gyúrt is volna, úgy feszült bicepszén az ing. Egy jó kardiológus mutasson is jó példát az életmódra vonatkozóan!
- Szóval legközelebb érjen ide időben!
- De a gyerekeim… az ovi… - habogtam.
- Leszarom a gyerekeit! Magányügy – mondta határozott hangon.
- Én meg téged szarlak le! – gondoltam magamban, persze ilyenkor egyből eszembe jutott: a rutin, meg az évek… megkeményítik az orvost.
De azért szívem szerint bőgtem volna, hogy nincs ennyi empátia sem egy nagynevű orvosban. Biztosan náluk is az asszony hordta a gyerekeket, nem ám a kényelmes kis apuka, akinek a karrier mindennél fontosabb volt. Hát én sosem leszek ilyen…
- Szóval, Aline… Ma eljön velem egy műtétre. Nem nagy dolog, egy katéteres ablációt végzünk el egy harminc éves nőn. Supraventrikuláris tachycardiája szokott lenni, elég gyakran heti rendszerességgel több órán keresztül tart. Már spontán sem szűnik, csak beavatkozással. Ezért az előbb rábeszéltem a katéterezésre. A rendelés után megcsináljuk, maga asszisztál. Most pedig üljön le, és folytassuk a rendelést!
A hangja egészen megnyugodott. Néha még rám is mosolygott, de szerintem ezt a betegek miatt kényszerítette ki magából. Hogy lássák, tud ő kedves is lenni… néha.
A délig tartó rendelési idő eltartott egyig. Már farkaséhes voltam, a vércukrom a padlón, remegtem, émelyegtem. Gyorsan átszáguldoztam a szobámba és betömtem egy szendvicset. Még le se nyeltem, Chasles már a kilincset rángatta, hogy igyekezzek már. Letöröltem a morzsákat a köpönyegemről és már mentem is.
A nő, aki a katéterezésre várt, nagyon izgatott volt. Lábait rázta fel-alá, kezét a hálóingébe törölgette félelmében.
- Bevette a gyógyszereket? – gondolt itt Chasles a nyugtatókra.
- Igen, be, fél órája – hebegte a fiatal hölgy.
- Rendben. A katétert a combja lágyékhajlatában a vénába fogjuk bevezetni egészen a szívéig. Ott pedig elroncsoljuk a káros gócokat. Ne izguljon, 95% az esélye, hogy végleg meggyógyuljon.
Ezeket a dolgokat főorvosunk olyan komolysággal mondta, hogy engem is teljesen megnyugtatott, pedig nekem semmi bajom nem volt. Kivéve, hogy ideges voltam rá.
- Ugye nem evett ma még semmit? – kérdezte Chasles a nőtől.
- Nem.
A beteg láthatóan kezdett megnyugodni a gyógyszereknek köszönhetően. Már nem gyűrögette a hálóingét, és a légzése is mélyebb, egyenletesebb lett.
Chasles közben kesztyűt húzott, egy asszisztens segítségével pedig előpakolta a szükséges eszközöket. A beteget gépekre kötötték.
Egy ápolónő is bejött, aki gyengéden megfogta a nő bal kezét, és finom szúrással az alkarjába helyezett egy kanült. Amint végzett, odament a nő jobb combjához, lefertőtlenítette, és adott bele egy érzéstelenítő injekciót.
Figyeltem, ahogy pár perc múlva dr. Chasles precízen, maximális óvatossággal metszi a vágást a combon, majd finoman bevezeti a katétert. Mire felvezette a megfelelő helyre, rám parancsolt:
- Aline, jöjjön ide! Fogja meg a katéter végét! – Mi? Hogy én? Uram Isten! Erről nem volt szó!
- Persze doktor úr! – motyogtam, miközben a víz levert.
Kínomban csak vigyorogtam a nőre, hátha megnyugszik egy ideges rezidenstől, de ő csak a plafont nézte némán.
- Jól van? – kérdeztem a nőt.
- Igen – reszketett a hangja.
- Aline, maga ne beszélgessen, figyelje a monitort, különben elrontja! – förmedt rám Chasles.
A beteg felsóhajtott. Basszus, muszáj idegesíteni még szegényt? – gondoltam.
Chasles most a beteghez intézte a szavait:
- Szóljon, ha fájdalmat érez, akkor adunk fájdalomcsillapítót.
A nő bólintott egyet. Félelmet láttam a szemében. A keze a háta mögé volt kötözve, hogy még véletlenül se tudja megmozdítani. Szörnyen kiszolgáltatottnak érezhette magát. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha tüsszentenie kéne szegénynek.
- A katéter segítségével speciális ingerlési manővereket fogunk végezni, hogy kiváltsuk a szívritmuszavart. Ezzel meg tudjuk határozni a szívritmuszavar jellegét is. – beszélt nyugodt hangon Chasles a beteghez, miközben én a hasi vénán keresztül vezettem tovább a katétereket.
Ekkor kicsit megremegett a kezem és szörnyű álmosság lett rajtam úrrá. Biztos a szendvics miatt, amit az előbb ettem. Vércukrom megemelkedett, az inzulin munkába lépett. A vér az agyamból a gyomromba szállt, én meg az ájulás határán voltam.
- Aline, figyeljen! – üvöltött rám a főnököm.
Erre felemeltem a fejem, és a monitoron láttam, hogy rossz helyre irányítottam a katétert.
- Basszus – tört fel véletlenül belőlem. Chasles felém lépett, és a kezét nyújtotta.
- Tűnjön innen! – átadtam a dolgokat neki és hátrébb léptem.
A nő behunyta a szemét. – Most tuti megöltem – gondoltam. De a főnök megfelelő pontossággal és ügyességgel helyrehozta a dolgokat. Tovább vezette a katétereket.
- Amint megtaláljuk a gócot, az adott területet elroncsoljuk egy melegíthető végű katéterrel. Milyen eljárásnak hívjuk ezt dr. de Dion? - kérdezte fennhangon dr. Chasles.
- Radiofrekvenciás ablációnak. – vágtam rá sebesen.
- Helyes – ezután a beteghez beszélt tovább. – A mellkasában melegségérzet léphet fel. Ha fájdalmat érez, szóljon és az asszisztens rögtön beadja a fájdalomcsillapítót. Redben?
- Igen – hangzott el a válasz.
Chasles arca elkomolyodott, ahogy hol a monitorra, hol a betegre pillantott. Lélegzet-visszafojtva néztem én is a képernyőt. Chasles a kezembe adta a másik két katéter végét. Együtt dolgoztunk, összhangban. Én is kezdtem megnyugodni.
Pár percig ingereltük a területeket, ekkor az EKG monitor ritmuszavart jelzett.
- Ez az, megvagy. – szólt Chasles, mélyen belemerülve a gondolataiba.
A hang egyre gyorsabb lett, a nő szíve már 120-at vert, majd 130-at, 155-öt. Úr Isten, meddig megy még? Már 188-at mutatott a monitor. A főorvos pontosan eltalálta azt a sejtcsoportot, ami kiváltotta a szívritmuszavart. Egy gyors kisütés, egy nagy dobbanás, csipogás a monitoron és a szív újra 72-t vert egyenletesen, szépen.
- Hogy van? – kérdezte a betegtől az ápolónő.
- Kicsit fáj a mellkasom.
- Akkor adok egy kis fájdalomcsillapítót.
Átlépett az ágy másik oldalára, majd a kanülbe egy injekciós tűt nyomott, beadva egy adag gyógyszert. A nő ismét behunyta a szemét.
A művelet egy órán keresztül tartott, míg minden területet átnéztünk, és az összes káros sejtcsoportot kiégettük. Engem közben folyamatosan vert a víz.
A katétert eltávolítottuk, a sebet az asszisztens bekötözte, leszorította. A nő szeme kinyílt. Eddig is tudatánál volt, csak így készült fel a legrosszabbra. Vagy már engem nem akart látni. Megértettem… egy csődnek éreztem magam. Azon se csodálkoztam volna, ha rám néz, és azt mondja:
- Béna.
De ő bátran tűrte a dolgokat. Az izgalma aláásta a többi érzékét, lehet, hogy meg se hallotta a kis párbeszédünket dr. Chasles-szel. Legszívesebben sírtam volna a megaláztatástól.
Lehúztam a kesztyűmet, megmosakodtam és kivánszorogtam a szobámba.
Elkezdtem könnyezni. Ez a rohadt nap. Milyen szépen indult, és a gyerekek, a rohanás, a késésem, hogy kiabált velem ez a fatökű. Mikor lesz már egy kis nyugalmam? Amikor senki nem bánt, senkinek nem kell ugrálnom. Amikor nem kell sietnem, hanem hazasétálhatok egyszer úgy, hogy a fákat nézegetem, a madarakat hallgatom és mosolyoghatok.
Rabszolgának éreztem magam. A férjem, a gyerekeim, a főnököm rabszolgájának. Nem volt saját életem, nem tudtam kitörni a szabadságba, hogy magammal foglalkozzam. Mindig olyan jó voltam, mindenkivel. Néha úgy lettem volna rossz. Nem érdekelt volna mások problémája, azt csináltam volna, amit akarok.
A nagy gondolataimba merülve megjelent a főnököm. Nem hagytam, hogy ő kezdje a beszédet. Felpattantam a székről és szabadkozni kezdtem:
- Elnézést kérek dr. Chasles, nem tudom mi történt velem, hirtelen olyan rossz érzésem volt. Tudom, nem kifogás, de meginogtam, mintha el akarnék ájulni. Nem tudom mi volt velem. Elnézést, többször nem fordul elő. Tudom ez nem mentség, de…
- Hagyja abba! - szólt rám, miközben odahúzott egy széket az enyém mellé és bólintott, hogy üljek vissza. – Én szeretném, ha mindent megtanulna tőlem. Már nincs sok hátra és újra vizsgáznia kell. Ha ilyen egyszerű beavatkozást nem tud végrehajtani, mit keres itt? Menjen el máshova dolgozni! Itt senkit nem érdekel a magánélete, a problémái. Itt csak a páciens a fontos, és hogy meggyógyuljon.
Ekkor elöntött a düh.
- Ezt pont maga mondja? Mikor folyton kiabál velem? És a betegekkel is? Elmondja őket mindennek? Kések két percet és már leszid, és azt mondja, hogy leszarja a gyerekeimet? Maga talán nem cipelte őket óvodába, iskolába? Maga csinált meg mindent reggel? Nem. A kedves felesége, igaz? Maga meg kényelmesen elkészült, beült a kocsiba és kész. Így én is itt lennék már hajnalban.
Dr. Chasles szemei elkerekedtek. Vörösebb is lett a kelleténél.
- Az, hogy kiabálok magával egy dolog, de a reggeli készülődés nem csak a feleségem feladata volt, hanem az enyém is. Attól még hogy a maga férje szarik a gyerekeire és magára, még nem minden férj ilyen. Ezt vele rendezze! És mondja meg neki nyugodtan, hogy emiatt kiabáltam magával. A késést viszont nem tolerálom. Ahogyan azt se, hogy nem végzi rendesen a munkáját. Egy beteg nem játék. Nem szabad megremegnie a kezének, akármi baja is van. Mert az egy ember életébe kerülhet. Holnap szívbillentyűműtétre várom. Reggel kilenckor – azzal felállt és kiviharzott.
Újra elsírtam magam.
Tényleg csak az én férjem ilyen? Nem is válaszoltam a kérdésemre.
Délután négykor elindultam átöltözni, lementem a kocsihoz és elindultam a gyerekekért. Nagyon fáradtnak éreztem magam. A gyerekek felváltva mesélték a napi történéseiket, de nem is figyeltem rájuk. Beültettem őket a kocsiba és elindultunk. Beugrottunk a boltba, hazamentünk, nekiálltam pakolni, aztán főzni. Este hat óra volt, amikor Victor hazaért, persze ő is hulla fáradtan. Ledobta a ruháit és eldőlt a kanapén.
- Idehozod a vacsorámat édes?
- Hát persze. Csak nem fáradt vagy?
- Az vagyok. Nagyon. Eszek, aztán kicsit benézek Charles-hoz. Ezer éve nem láttam.
- Te minden nap lemész a haverjaidhoz? Én ezer éve nem láttam egyik barátnőmet se.
- Hát miért nem mész el te is?
- Ja, és akkor ki marad a gyerekekkel? Te?
- Jaj, ugyan már, miért, szerinted velem nincsenek el? – közben turkálgatta az ételt, hol bekapott egy falatot, majd felállt.
- Nem is arról van szó, hogy ki marad velük, de te sose maradsz velük! – egyre feljebb emeltem a hangom. – Egész nap dolgozom, főzök, velük vagyok, kurvára elfáradok – sikítottam.
Viktor felállt, felvette a dzsekijét és elindult.
- Én ezt nem hallgatom tovább – mondta, majd becsapta az ajtót.
A gyerekek csendben ették a vacsorájukat. Még nem hallottak engem így kiabálni.
Később elrendeztem őket, mesét néztek, fürödtek, majd lefektettem őket. Egy izgalmas kis mesét olvasva aludtak el. Mint az angyalok - gondoltam. – Gyönyörűek. Mi lenne velem nélkületek? – végigsimítottam arcukat, majd fáradtan forró fürdőt vettem.
Sokat gondolkodtam, ahogy a meleg víz érintette elgyengült testemet. Kell még valakinek ez a test egyáltalán? Kell az én férjemnek? Vagy önmagamnak? Talán önmagamat sem szerettem annyira, ahogy kellett volna. Ezért voltam ilyen. Ezért nem törtem ki az ördögi körből. Mert magamat sem fogadtam el. Én tehettem róla, hogy így bántak velem. Mert nem láttak erősnek, nem láttak olyannak, amilyen igazából voltam. De ennek vége. Vége a jó feleség, a jó ember, a jámbor munkatárs szerepének, bekeményítek. Huszonhét éves voltam és még nem éltem igazán. Nem a gyerekek voltak a hibásak, nem a férjem volt a hibás és nem is a főnököm. Csakis én!
Az egyik felem igen, a családot akarta mindenekfelett. Mert ez az élet rendje, ilyenek az elvárások, ezt követeli meg a társadalom. De a másik énem… rossz akart lenni, szigorúbb, keményebb. Miközben másra sem vágyott, csak a szeretetre. Még a rosszabbik énem is…
Még fenn voltam, amikor Victor hazaért, kicsit becsípve. Letusolt, majd mellém bújt, erős karjaival átölelt.
- Na, mi van bébi, lenyugodtál? – mondta buján.
- Nem. Elegem van Victor. Milyen érdekes, hogy kimerülve is képes vagy lemenni a barátodhoz, miközben én itthon kiszolgállak. Elvárod, hogy mindent eléd rakjak. Hogy kinyaljam a segged. Nem ezért szültem neked gyereket, hogy velük láncolj magadhoz. Azt hittem, szeretjük egymást.
- Szeretjük is. Vagy te már nem szeretsz? – motyogta sajnálatra méltón, majd belefúrta arcát a nyakamba.
- De. Mindig is szerettelek Victor. De ha nem kapok tőled törődést, ennek véget fogok vetni. Én nem akarom leélni így az életemet.
Felült az ágyban és egyenesen rám nézett, amennyire a sötétben láttam.
- Na, figyelj, egész nap dolgozom. Mit vársz tőlem? Hogy papucs férj módjára ugráljak nektek, mint egy nyuszi?
- Nem. Nem várok el tőled semmit. Legyen minden úgy, ahogy akarod. Ahogy te jónak látod. Most az egyszer hoztam fel ezt a témát, többször nem fogom.
- Akkor jó, aludjunk! – visszafeküdt, átölelt ismét és álomba merült.
Én meg csak mosolyogtam. Az ördög mosolygott belőlem. – Lehet Victor, hogy te úgy gondolod, hogy megint megalázkodtam neked, de tévedsz, ha azt hiszed. Holnap új napra ébredünk. Majd meglátjuk Victor, majd meglátjuk…

A könyv e-book formátumban és nyomtatott formában megrendelhető a http://publioboox.com/hu_HU/ket-eletem oldalról.

Amikor azt hiszed, hogy valakit elég jól ismersz ahhoz, hogy megbízz benne, és egy életet leélj vele… de rá kell jönnöd, hogy csak magadat ismerheted elég jól…
Vagy még magadat sem…