Honnan tudjuk azt, hogy valaki szeret?
Ebben az eltorzult világban már nincsenek őszinte szavak, nincsenek érintések, amikből tudnánk, hogy a másik mit érez…
Ebben a világban csak hazug szavak vannak, hazug érintések… amik elhitetik a másikkal, hogy szeretik.
Pillantások vannak, amik hamis ábrándot sugallanak, s csak a kalandokra hajtanak.
Ebben a világban már senki sem őszinte… nincsenek érzések, csak vágyak és érdekek…
Ez nem csak a szerelemről szól… a szeretetről is. Van egy család, akik látszólag boldogok… de honnan tudjuk, hogy a gyerek nem azért ölel át, mert hálás, hogy a kedvenc ételét főztük, honnan tudjuk, hogy a férj nem azért szemez velünk, mert kalandot akar. Honnan tudjuk, hogy a barátunk nem azért hív, mert valamit akar.
Apró gesztusok, amiből azt hisszük, hogy szeretnek minket… közben meg csak érdekből teszik mindezt. Azért, hogy nekik jó legyen… hogy legközelebb is megfőzzük a finom ételt, és legközelebb is kalandokba bocsátkozzunk.
És ott vannak a „barátságok”. Honnan tudjuk, hogy azok valódiak? Honnan tudjuk, hogy a barát tényleg szeret-e minket? Mikor mindig csak akkor hív, ha szüksége van valamire… Ha Neki szüksége van Ránk. Ha mindig csak akkor találkozunk, amikor Ő akarja? De van, ami még rosszabb egy barátságban… Amikor hiányzunk neki, de nem hív fel, mert én se hívom… Mert egyoldalúnak érzi ezt az egészet, és inkább feladja.
Makacs világban élünk, ahol már kihalni látszik a szeretet… Nem hívjuk a másikat, mert Ő se hív minket. Nem írunk üzenetet a barátunknak, csak akkor, ha valamilyen szenzációs hírrel szolgálunk. Nem hívom, mert úgyis találkozunk majd…
De mi van, ha az a „majd” soha nem jön el? Mi van, ha azt vesszük észre, eltelt 10, 20, 30 év, és akit egykor szerettünk, az már nincs? Mi van, ha örökké egyedül maradunk, mert soha nem érünk rá, és mindig a másiktól várunk mindent?
Akkor azt vesszük majd észre, hogy egyedül leszünk… magányosan fogunk élni, miközben a másiktól várjuk el, hogy szeressen, hogy hiányozzunk neki. És a várakozás majd felemészt minket…
De talán ennek is megvan az oka, hogy így viselkedünk… Mert sokszor érezzük úgy, a barátság egyoldalú… hiszen folyton „Én” írok… és van is benne valami. Mindig „Én” kezdeményezek beszélgetést, mindig „Én” telefonálok. Ha „Én” nem tenném meg, akkor a másik mikor? És akkor egy idő után feladjuk a küzdelmet… Mert nem érezzük, hogy szeretnének. Ha pedig nem szeret az a bizonyos, akkor inkább megválunk tőle… egy életre.
Ugyanez van a szerelemben is… ha mindig csak „Én” ölelem meg, „Én” megyek oda hozzá és „Én” csókolom meg, egy idő után azt hiszem, hogy csak „Én” szeretem Őt, és Ő nem szeret „Engem”. Akkor minek törjük magunkat?
Érezhetjük úgy, hogy talán nem is vagyunk fontosak a Világnak. Hogy talán észre se venné senki, ha eltűnnénk… Talán nem számít, hogy mit csinálunk, hogy hogy nézünk ki, mire vagyunk képesek. Az emberek féltékenyek és gyűlölik, ha valaki jobb náluk. A legtöbb ember csak gyűlölködni tud és a másikat bántani. Ha nem a szemében, akkor a háta mögött. Mert ilyen világot élünk… nem merjük kimutatni a szeretetünket, nem simogatjuk meg a másikat és nem fogjuk meg a kezét. Hacsak az érdekünk nem úgy kívánja…
Az a baj, hogy nem fogadjuk el a szeretetet!
Talán van még egy-pár naiv ember, mint én, akik vágynak a szeretetre, s ezért sokat is adnak… nagyon sokat. Még annak is, akinek nem kéne, azért, hogy szeresse valaki. De amikor nem kap viszonzást, csak bántást, akkor úgy érzi, fel kell adnia, nem szabad már hinnie az álomvilágnak. Le kell ereszkednie a sötét mélybe, hogy beszippantsa ez az elkorcsosult világ, ahol senki nem szeret senkit, és csak érdekből mosolygunk a másikra.
És akkor Ő is olyanná válik… kiégett, megkeseredett emberré, aki gyűlölni fogja azokat, akik még boldogok tudnak lenni ebben a zord világban.

Ha szeretünk valakit, az azt jelenti, hogy bármit megtehetünk vele? Csúnyán beszélhetünk, ráordíthatunk minden ok nélkül, csak azért, mert rossz kedvünk van? Azért, mert tudjuk, úgyse lép ki a kapcsolatból, mert az túl bonyolult lenne? Nem csaphatja ránk az ajtót, hiszen az övé a fél lakás?

Miért van az, hogy idegen emberekkel kedvesek vagyunk, csak azért, hogy jó legyen az első benyomás? Míg a saját szeretteinkkel, a családtagjainkkal, szerelmünkkel, testvérünkkel bunkók vagyunk… Pont azokkal, akiket elvileg szeretünk? Másokkal szemben pedig tudunk udvariasak, tisztelettudók lenni, pedig őket nem is ismerjük?

Miért van az, hogy pont a párunk az, aki szemét módon képes bánni velünk? És hogy általában a férfiakra jellemző ez a fajta mogorvaság. Mi nők még mindig háttérbe szorulunk? Még mindig létezik a férfi felsőbbrendűség? Gyereket szülünk, keményen dolgozunk, sokszor munka után is az itthoni teendőkkel foglalkozunk, míg a férfiaknál még mindig az a természetes, ha munka után megisznak pár doboz sört néhány jófej barát társaságában, amíg az asszony otthon marad a gyerekkel? Ha pedig a hétvégi péntek estét mégis az családdal kell tölteni, mindenki szemében a feleség egy hárpia, mert nem engedi el szegény, dolgos urát egy kis sörözésre a cimborákkal? Persze, mi nők is kiruccanunk néha a csajokkal… úgy havonta egyszer… jobb esetben… De ha az az időpont ütközik a pasis péntek estével, amikor is apuka van a gyerekkel, akkor szóvá teszik, hogy ugyan má’ miért nem az anyja van vele?

És miért van az, hogy sok-sok év után már megengedik maguknak a férfiak, hogy kedvesség helyett bunkózzanak? Miért múlik el a romantika, a meglepetés, a szép szavak? Talán nem érdemeljük meg? Talán annyi év után, gyerekszülés után, a sok gondoskodás után ez már nem jár nekünk? Magától értetődő, hogy eltűrjünk mindent egy kapcsolatban? Ha pedig felállunk, kihúzzuk magunkat és tovább állunk, drasztikusabb lépést teszünk, akkor mi vagyunk a rosszak? Minket tesznek felelőssé, mert máshoz fordulunk? Kedvesebb emberek felé?
Igaz, hogy mi nők is tudunk bunkók lenni, sőt! De! A férfiak nem olyan érzelmesek, érzékenyek, mint mi nők! Ők erősek, képesek elviselni a női hisztit, erre vannak kódolva. A nők a hormonjaik ingadozásával a hangulatukat is megváltoztatják, ez természetes dolog. Csak tudni kell kezelni…

Férfiak! A nők évek múltán is kedvességre, megbecsülésre és tiszteletre vágynak. Szép szavakra, amik őszintén hagyják el az ajkaitokat! Ölelésre, összebújásra és szeretetre. Ha látjátok rajtunk, hogy szomorúak vagyunk, kérdezzetek rá a bánatunkra és öleljetek meg minket! Ha pedig nektek van gondotok, ne rajtunk töltsétek ki, hanem inkább beszéljetek róla, mi meghallgatunk titeket. Cserébe ti is megértést, odaadást kaptok majd!

Mert, ahogy egy kapcsolat elején, amikor még idegenek voltunk egymásnak, akkor is a lényünk legjobb arcát mutattuk. Kedvesek voltunk egymáshoz és vágytunk egymásra. Szép szavakat és rengeteg dicséretet mondtunk a másiknak. Simogattuk egymás arcát, és bele tudtunk nézni a másik szemébe. Amikor megláttuk egymást, elmosolyogtuk magunkat. Ne hagyjuk, hogy ez annyi év után eltűnjön…

A kapcsolat elején, amikor szerelmesek vagyunk, szárnyalni tudnánk… valahogy mégis elfelejtünk az évek során repülni… Megunjuk egymást a hétköznapokban, képtelenek vagyunk kimutatni a szeretetünket… Akaratlanul is megbántjuk a másikat, és észre se vesszük…

Sokszor csak akkor kapunk észbe, amikor már késő… pedig számos figyelmeztető jelet küldünk… talán még ki is mondjuk a bánatunkat… és mégis… az utolsó pillanatig meg vagyunk győződve arról, hogy minden visszafordítható. Aztán amikor véget vetünk a kapcsolatnak, a párunk akkor kapja fel a fejét…
Hiába…