Milyen szép is egy virág,
Ha ragyog a nap sugarában,
Lágy szellő fújja át,
S a szélben ott lesz kellemes illata.

Zöld levelei csendben díszelegnek,
Fehér szirma kinyílt,
Közepén sárga szirom díszeleg,
Lelket virág tisztít.

Gyönyörűen, kecsesen áll ott,
Lelkünkbe boldogságot önt,
Szívemben gyönyörű volt,
Ahogy illatát éreztem, megölt.

Szeretni a virágot boldogság,
Testünk, lelkünk tisztasága,
S csábítóan hat ma rám
Egy nárcisz kellemes illata.
2003-03-24

Meneküljünk mi el az alkonyban,
Egy hűvös reggelen,
Kövess engem,
Távol, valahova egy más világba,
Hol csak mi ketten létezünk,
Ahová a rossz elől menekülünk!

Nézd velem csendben a csillagokat,
S repülj velem,
A gyönyörű szélben,
Ahol belátjuk az egész világot,
Hol nem bánt senki minket,
Ahol nincs bántás, csak tiszta szeretet!

Lágyan ölelj ott engem,
S csókolj,
Piros számon,
Szoríts magadhoz erősen,
S nézz a szemembe lágyan,
Meneküljünk, mert hívlak az alkonyba!

2003.03.24.

Nincs már értelme az életemnek,
Mindent gyűlölök és megvetek.
Mert ki az, ki engem igazán szeretne,
S boldogan velem élhetne?

Nekem már nincs senkim e Földön,
Csupán szüleim, az ő szeretetük örök.
De más engem nem tud szeretni,
Ezért tudok én őszintén gyűlölni.

Miért van az, hogy nincs ember,
Ki engem őszintén szeretne,
Nincsenek barátaim, kik vigyáznak rám,
Elvesztettem őket most már.

Nekem már nincs igaz barátom,
Ki kiállna mellettem e világon,
Már nincsen kedves szerelmem,
Hisz nem bízhatok meg benne.

Vagy nem tudom, hogy bízhatok,
Félek és kételkedek az alkonyon.
Gyűlölök itt élni, e városban,
Csak a gonoszság van a világban.

Az emberek már nem tudnak
Igazán szeretni, a szerelmek elmúltak.
Csak a pénz a fontos,
Ő az igazi gonosz.

Az emberekből kihalt a szeretet,
Mindenkit kihasználnak, eltemetnek.
Mindenki csal mindenkit,
Az álmom itt már nem létezik.

S a világ már múló,
Megcsaltból lesz a csaló,
Vagy csalóból lesz a megcsalt?
Mi bűnt elkövetsz, visszafordulhat.
2003-03-23

Minden délután, mikor hazaérek,
Leszállok a buszról, ahol élek.
Végigmegyek az aluljárón,
Rám néznek a grafityk,
Gyűlölöm, gyűlölöm ezt az aluljárót!

Megyek tovább, befordulok jobbra,
S bemegyek a mocskos lépcsőházba.
Várok a liftre, mi mindig késik,
De néha nem is működik,
Gyűlölöm a liftet s a lépcsőházat.

Kiszállok, pár óráig otthon vagyok,
Este lemegyek a régi barátokhoz,
Végigsétálok a csendes utcán,
Ahol alig fénylenek a lámpák,
Gyűlölöm, gyűlölöm ezt az utcát!

Odamegyek a haverokhoz,
Rágyújtok egy cigire, elszívom,
Mosolyognak rám, nevetnek,
Minden hülye ökörségen,
Utálom, utálom őket!

De van egy csillag a sötét égen,
Ki nyugtat, s élni kér engem.
Kivel szeretjük egymást a rosszban,
Barátok közt, unalomban, a mocsokban,
Szeretem, szeretem őt e gonosz világban.

Lehet, hogy gyűlölöm otthonomat,
Lehet, hogy Győrt megvetem gonoszan,
De ennek ellenére szeretem, imádom,
Hiszen itt vagyok boldog a világon,
Ki mellett boldog lehetek mindenáron.

Ő ad nekem igaz szeretetet,
Szeretetet és hűen lobogó szerelmet.
Ő a fény a sötét éjszakában,
S miatta szeretem szép hazámat,
Hiába gyűlölném, ha itt rátaláltam.
2003-03-19

Mi ketten már egymásé vagyunk,
Száll a szélben szerető dalunk.
Egyfelé vezet kísérő utunk,
Mert máris eggyé váltunk.

Mindig arra gondolunk, mint a másik,
Egy dolgot teszünk mindenben mindig.
Szemed az én szemembe virít,
S a gyönyörű barnaság belőle rikít.

Őrölten szeretlek, már tudom,
Hisz’ mindenben te vagy a legjobb.
S remélem, örökké így marad az álom,
Mert már örökké eggyé váltunk a hajnalon.

Életem végéig veled maradnék,
Hogy ölelj végtelen évekig!
Szeretlek, mindennél jobban szeretlek én,
Egyek maradunk életünk végéig.

Együtt járjuk majd a világot,
Ajkunkon marad az örök mosoly,
S majd egyszer együtt meghalunk,
Mert szinte már eggyé váltunk.
2003-03-15

Honnan tudjuk azt, hogy valaki szeret?
Ebben az eltorzult világban már nincsenek őszinte szavak, nincsenek érintések, amikből tudnánk, hogy a másik mit érez…
Ebben a világban csak hazug szavak vannak, hazug érintések… amik elhitetik a másikkal, hogy szeretik.
Pillantások vannak, amik hamis ábrándot sugallanak, s csak a kalandokra hajtanak.
Ebben a világban már senki sem őszinte… nincsenek érzések, csak vágyak és érdekek…
Ez nem csak a szerelemről szól… a szeretetről is. Van egy család, akik látszólag boldogok… de honnan tudjuk, hogy a gyerek nem azért ölel át, mert hálás, hogy a kedvenc ételét főztük, honnan tudjuk, hogy a férj nem azért szemez velünk, mert kalandot akar. Honnan tudjuk, hogy a barátunk nem azért hív, mert valamit akar.
Apró gesztusok, amiből azt hisszük, hogy szeretnek minket… közben meg csak érdekből teszik mindezt. Azért, hogy nekik jó legyen… hogy legközelebb is megfőzzük a finom ételt, és legközelebb is kalandokba bocsátkozzunk.
És ott vannak a „barátságok”. Honnan tudjuk, hogy azok valódiak? Honnan tudjuk, hogy a barát tényleg szeret-e minket? Mikor mindig csak akkor hív, ha szüksége van valamire… Ha Neki szüksége van Ránk. Ha mindig csak akkor találkozunk, amikor Ő akarja? De van, ami még rosszabb egy barátságban… Amikor hiányzunk neki, de nem hív fel, mert én se hívom… Mert egyoldalúnak érzi ezt az egészet, és inkább feladja.
Makacs világban élünk, ahol már kihalni látszik a szeretet… Nem hívjuk a másikat, mert Ő se hív minket. Nem írunk üzenetet a barátunknak, csak akkor, ha valamilyen szenzációs hírrel szolgálunk. Nem hívom, mert úgyis találkozunk majd…
De mi van, ha az a „majd” soha nem jön el? Mi van, ha azt vesszük észre, eltelt 10, 20, 30 év, és akit egykor szerettünk, az már nincs? Mi van, ha örökké egyedül maradunk, mert soha nem érünk rá, és mindig a másiktól várunk mindent?
Akkor azt vesszük majd észre, hogy egyedül leszünk… magányosan fogunk élni, miközben a másiktól várjuk el, hogy szeressen, hogy hiányozzunk neki. És a várakozás majd felemészt minket…
De talán ennek is megvan az oka, hogy így viselkedünk… Mert sokszor érezzük úgy, a barátság egyoldalú… hiszen folyton „Én” írok… és van is benne valami. Mindig „Én” kezdeményezek beszélgetést, mindig „Én” telefonálok. Ha „Én” nem tenném meg, akkor a másik mikor? És akkor egy idő után feladjuk a küzdelmet… Mert nem érezzük, hogy szeretnének. Ha pedig nem szeret az a bizonyos, akkor inkább megválunk tőle… egy életre.
Ugyanez van a szerelemben is… ha mindig csak „Én” ölelem meg, „Én” megyek oda hozzá és „Én” csókolom meg, egy idő után azt hiszem, hogy csak „Én” szeretem Őt, és Ő nem szeret „Engem”. Akkor minek törjük magunkat?
Érezhetjük úgy, hogy talán nem is vagyunk fontosak a Világnak. Hogy talán észre se venné senki, ha eltűnnénk… Talán nem számít, hogy mit csinálunk, hogy hogy nézünk ki, mire vagyunk képesek. Az emberek féltékenyek és gyűlölik, ha valaki jobb náluk. A legtöbb ember csak gyűlölködni tud és a másikat bántani. Ha nem a szemében, akkor a háta mögött. Mert ilyen világot élünk… nem merjük kimutatni a szeretetünket, nem simogatjuk meg a másikat és nem fogjuk meg a kezét. Hacsak az érdekünk nem úgy kívánja…
Az a baj, hogy nem fogadjuk el a szeretetet!
Talán van még egy-pár naiv ember, mint én, akik vágynak a szeretetre, s ezért sokat is adnak… nagyon sokat. Még annak is, akinek nem kéne, azért, hogy szeresse valaki. De amikor nem kap viszonzást, csak bántást, akkor úgy érzi, fel kell adnia, nem szabad már hinnie az álomvilágnak. Le kell ereszkednie a sötét mélybe, hogy beszippantsa ez az elkorcsosult világ, ahol senki nem szeret senkit, és csak érdekből mosolygunk a másikra.
És akkor Ő is olyanná válik… kiégett, megkeseredett emberré, aki gyűlölni fogja azokat, akik még boldogok tudnak lenni ebben a zord világban.