Ha szeretünk valakit, az azt jelenti, hogy bármit megtehetünk vele? Csúnyán beszélhetünk, ráordíthatunk minden ok nélkül, csak azért, mert rossz kedvünk van? Azért, mert tudjuk, úgyse lép ki a kapcsolatból, mert az túl bonyolult lenne? Nem csaphatja ránk az ajtót, hiszen az övé a fél lakás?

Miért van az, hogy idegen emberekkel kedvesek vagyunk, csak azért, hogy jó legyen az első benyomás? Míg a saját szeretteinkkel, a családtagjainkkal, szerelmünkkel, testvérünkkel bunkók vagyunk… Pont azokkal, akiket elvileg szeretünk? Másokkal szemben pedig tudunk udvariasak, tisztelettudók lenni, pedig őket nem is ismerjük?

Miért van az, hogy pont a párunk az, aki szemét módon képes bánni velünk? És hogy általában a férfiakra jellemző ez a fajta mogorvaság. Mi nők még mindig háttérbe szorulunk? Még mindig létezik a férfi felsőbbrendűség? Gyereket szülünk, keményen dolgozunk, sokszor munka után is az itthoni teendőkkel foglalkozunk, míg a férfiaknál még mindig az a természetes, ha munka után megisznak pár doboz sört néhány jófej barát társaságában, amíg az asszony otthon marad a gyerekkel? Ha pedig a hétvégi péntek estét mégis az családdal kell tölteni, mindenki szemében a feleség egy hárpia, mert nem engedi el szegény, dolgos urát egy kis sörözésre a cimborákkal? Persze, mi nők is kiruccanunk néha a csajokkal… úgy havonta egyszer… jobb esetben… De ha az az időpont ütközik a pasis péntek estével, amikor is apuka van a gyerekkel, akkor szóvá teszik, hogy ugyan má’ miért nem az anyja van vele?

És miért van az, hogy sok-sok év után már megengedik maguknak a férfiak, hogy kedvesség helyett bunkózzanak? Miért múlik el a romantika, a meglepetés, a szép szavak? Talán nem érdemeljük meg? Talán annyi év után, gyerekszülés után, a sok gondoskodás után ez már nem jár nekünk? Magától értetődő, hogy eltűrjünk mindent egy kapcsolatban? Ha pedig felállunk, kihúzzuk magunkat és tovább állunk, drasztikusabb lépést teszünk, akkor mi vagyunk a rosszak? Minket tesznek felelőssé, mert máshoz fordulunk? Kedvesebb emberek felé?
Igaz, hogy mi nők is tudunk bunkók lenni, sőt! De! A férfiak nem olyan érzelmesek, érzékenyek, mint mi nők! Ők erősek, képesek elviselni a női hisztit, erre vannak kódolva. A nők a hormonjaik ingadozásával a hangulatukat is megváltoztatják, ez természetes dolog. Csak tudni kell kezelni…

Férfiak! A nők évek múltán is kedvességre, megbecsülésre és tiszteletre vágynak. Szép szavakra, amik őszintén hagyják el az ajkaitokat! Ölelésre, összebújásra és szeretetre. Ha látjátok rajtunk, hogy szomorúak vagyunk, kérdezzetek rá a bánatunkra és öleljetek meg minket! Ha pedig nektek van gondotok, ne rajtunk töltsétek ki, hanem inkább beszéljetek róla, mi meghallgatunk titeket. Cserébe ti is megértést, odaadást kaptok majd!

Mert, ahogy egy kapcsolat elején, amikor még idegenek voltunk egymásnak, akkor is a lényünk legjobb arcát mutattuk. Kedvesek voltunk egymáshoz és vágytunk egymásra. Szép szavakat és rengeteg dicséretet mondtunk a másiknak. Simogattuk egymás arcát, és bele tudtunk nézni a másik szemébe. Amikor megláttuk egymást, elmosolyogtuk magunkat. Ne hagyjuk, hogy ez annyi év után eltűnjön…

A kapcsolat elején, amikor szerelmesek vagyunk, szárnyalni tudnánk… valahogy mégis elfelejtünk az évek során repülni… Megunjuk egymást a hétköznapokban, képtelenek vagyunk kimutatni a szeretetünket… Akaratlanul is megbántjuk a másikat, és észre se vesszük…

Sokszor csak akkor kapunk észbe, amikor már késő… pedig számos figyelmeztető jelet küldünk… talán még ki is mondjuk a bánatunkat… és mégis… az utolsó pillanatig meg vagyunk győződve arról, hogy minden visszafordítható. Aztán amikor véget vetünk a kapcsolatnak, a párunk akkor kapja fel a fejét…
Hiába…

Mit jelent e szó: szabadság?
Jelenthet egy repülő kismadárt,
Egy sirályt, mi átrepüli az óceánt.

Egy delfint, mi a tenger mélyén,
Játszik a társaival már rég,
Hűség és szeretet élteti szívét.

Jelenthet egy kis virágot a réten,
Mi sok ezer közül élhet,
A hideg tél után újraéled.

Vagy egy némán repülő lepkét,
Mi színekkel pompázza testét,
Úgy repül a virágok tengerén.

Jelenthet egy vidám embert,
Ki futva énekel sietve a mennybe,
Hol sirályok repülnek az égen.

Hol delfinek úsznak a tengerben,
Egy part mellett, egy virágos réten,
Lepkék repkednek körbe-körbe.

Hát ezt jelenti a szabadság,
Boldogság, vidámság,
Ez, mi az embert élteti:
A szabadságról szóló imádság!
2003-03-05

Szeretlek!
E fogalom csak annyi,
Átölelném az életem veled,
Szinte te lettél a legfontosabb nekem!

Hiányzol!
Már nem láttalak három napja,
És csókjaidat újra kívánom,
Meleg ölelésed örökké imádni fogom!

Esküm,
Hogy téged el nem hagylak soha,
S mindennap szerelmet esküszök,
Szeretni foglak mindig, erre megesküszöm!

Álmodok,
Hogy reggel melletted ébredek,
Gyengén adod majd a reggeli csókot,
S este arcomat lágyan simogatod!

Érzem,
Hogy valami rettenetesen fájni fog,
Nem tudom, mi lesz ez,
De ígérem, én örökké szeretlek!
2003-03-04

Rettentően szeretlek, szinte kimondhatatlanul,
Ha megkérded miért? Mert a fény mi vagyunk.
Minden gyönyörű, ami benned él,
A lelked, a szíved, minden fény.
A szíved, mi örökké értem dobog,
A lelked, minden kimondott szó.

S a tested, maga a tökély,
Sehol máshol nem létezik ilyen lény,
Kinek forró teste hozzám bújik,
Érintése mindennél tüzesebb és így,
Minden más a csendes életben,
Szeretem forró, erős tested.

Az arcod a legkedvesebb,
Ahogyan rám veted tekinteted.
Gyönyörű barna szemeiddel,
Rám nézel simogatón, gyengéden.
A szemöldököd formája olyan szép,
Nézéseddel engem széjjeltépsz.

A szád, a mosolyod a leghelyesebb,
Ahogy nyugtatón, lágyan rám nevetsz.
A legjobb, mikor csókolsz,
S nyakamat lágyan harapdálod.
Ahogy csókolsz, nagyon szenvedélyes,
Egyszerűen gyönyörű és kényes.

Ahogyan kezeddel érintesz,
Derekamat lágyan simogatod és érzed,
Testem forró hevesedését,
Felpezsdül a vérem, ha hozzám érsz.
S mégis olyan kedvesen simogatsz,
Nyugtatóan simogatod a hajam.

Néha úgy érzem, kisfiú vagy,
És én téged nyugtatlak,
Mintha védenélek téged óvva,
Nehogy bántódásod érjen soha,
De a helyzet fordítva szokott lenni,
Én vagyok a kislány, kit te akarsz védeni.

Egymáshoz bújunk gyengéden,
Csókoljuk egymást szenvedélyesen.
Nem találok rá szavakat,
Hogy valójában milyen is vagy.
Szeretlek téged, és mit is mondhatnék,
Te vagy számomra a tökéletes lény!
2003-03-02

Árnyak közt futok én el,
Gondolok rég elmúlt szerelmekre,
Mik szépek voltak nekem,
Aranyként csillogtak szemembe.

Létezik egy ember, kit szeretek,
Már hosszú évek óta ismerem,
Igazán csak másfél éve,
Hogy őt igazán szeretem.

Régi emlékeket hozott nekem,
A felszínre hozta fel,
Mikor még kisgyerek voltam,
És őt ismerem azóta.

Emlékeztem egy gyönyörű arcra,
Egy kedves kisfiú mosolyára.
Egy nevetésre, hogy ő védett,
És 14 év után most felismertem.

Ez a szeretés régre vezethető vissza,
Kisgyermekek voltunk a nap alatt.
Rátaláltam, számomra ő az igazi,
Ezt az érzést már ő is érzi.

Megtaláltam őt dalainkban,
Mit szüleink régen hallgattak,
Csak mi kettőnké a dal,
Örökké szeretjük hallgatva.

Amit iránta érzek,
Nem csupán szerelem,
Megvéd és szeret engem,
Ő az igazi, az életem.

Az élet minket egymásnak teremtett,
Nélküle nincs fény, nincs élet.
Ha ő meghal, vele halok én,
Én az övé lettem, és ő már az enyém!
2003-02-27

Mi is lehetne a legszebb dolog,
A rettentő, hideg télben?
Egy kedves napsugár, mosolygó
Szerelem ragyogó napfényben.

Meleg ölelése elrepít a fénybe,
Forró csókot ad arcomra,
Mosolya felpezsdít engem,
Ahogy rám nevet az alkonyban.

Lehet hóesés, vagy fújhat a szél,
Nem számít más, csakhogy velem legyen,
Hiszen hidegben is van lét,
De fontos, hogy ölelése felmelegítsen.

Sok álmot átláttam vele,
Sok kalandot éltünk át,
Ezért szeretem őt, mert véd engem,
Hogy ne álljon be a fagyhalál.

Fontos nekem, mert boldogságot ad,
Meleg kézfogást és szeretetet,
Gyengéd öleléseket, kedves mosolyokat,
Ő ad nekem napfényt a hideg télben.
2003-02-16