Miért szenved, aki nem bánt?
Miért sír, aki ártatlan?
A sors engem újra megáld,
Igaz hittel, szeretettel.

Újra sírtam keservesen, magányosan,
Senki nem ápolta lelkem,
De ha te itt lettél volna velem,
Nyújthattál volna nekem tiszta vigaszt.

Elrepítettél volna egy helyre,
Hol a madár énekel,
Hol lágy szellő érinti arcomat,
Hol a nap süti álmomat.

Simogattad volna arcomat,
Érintetted volna ajkamat.
Magadhoz öleltél volna,
És adtál volna szép szavakat.

Én már nem érzem a fájdalmat.
Keserű könnyem virágot hervaszt.
Már nem mosolygok szépet,
A világ eladta életemet.

Üvöltöttem a fájdalomtól,
Segítséget kértem a távolból,
De nem adott senki választ,
Keserűségemben téged vártalak.

Arra, hogy itt legyél velem,
Álmoddal örökre ölelj!
Csókot adjál könnyes arcomra,
Átölelj a csendes ég alatt.

Érintésedre vágytam átkozódva,
Hogy miért engedtelek elmenni a nagyvilágba?
És miért nem lehettél itt velem,
Miért nem nyugtattad szívem?

Csendes hangot hallottam,
A te nyugtató, halk hangodat.
A fülembe súgtál szép szavakat,
És csókot adtál fehér arcomra.

Rettentően hiányzol olykor,
Mikor a keserűség elhalmoz,
Szükségem van rád, a mosolyodra,
Kérlek, gyere hozzám vissza!
2002-02-18

Milyen szép, mikor eső kopog,
Halkan csurgadozik az ablakon.
Mintha könny folyna arcomon,
Egy vallomással tartozom:
Ellenségem lett a barátom.

És nem tudom, miért van ez így,
A barátság alatt gonoszság lapít.
A bizalom elvezet a sírig,
Elreptet fel az égig,
Elcsendesedik most a sír.

De ha egyszer elmúlik minden,
Hát elmúlt ez is végleg.
Akiben megbíztam és hittem,
Hát most elárult engem.
Így lett a barátságnak vége.

Ilyenkor jön rá az ember,
Barát kevés él szívemben,
Mert kiben megbíztam, hittem,
Elárult, lenéz engem.
És eldob a sötétben.

Nincs igaz barát,
Nincs igaz szerelem már.
Nevet, aki megbánt,
Sír, akit csak bánt,
És elmúlik minden barátság.
2002-02-18

Elvittek tőlünk az angyalok,
Drága Mama! Immár nem hallgatunk.
Fájdalmasan elbúcsúzunk,
S te érzékien elhunysz.

Elvitted magaddal fájdalmad,
Eltűntél az ég alatt.
S az ég fölé érkeztél,
Most már végleg elmentél!

Olyan, mintha még itt lennél velem,
A szavaid még csengetik fülem.
De felébredek és már nem vagy itt.
Már nincsenek szavak és nincsen hit.

Te örökké vigyázni fogsz rám,
Mert ha egyszer itt hagytál,
Te fogod őrizni álmom,
És segítesz túltenni a bánaton.

Engem hívtál, de nem lehettem ott veled,
Nem segítettelek, és nem fogtam kezed.
De lásd, sírok érted,
Azt akarom, maradjon itt lelked- velem.
2002-02-14

Néha egyedül kell lenni, hogy szeressünk,
Nézni a nyugvó napot előttünk.
Könnyeket kell ereszteni a tisztasághoz,
Békét kell találni a megnyugváshoz.

Az élet minden perce csodálatos lehet,
Ha magunk akarjuk, hogy az élet szép legyen.
Feledni kell, hogy másra találjunk,
Gyűlölni kell, hogy szeretetről álmodjunk.

A fény irányít mindent magunk körül,
A sötétség nyel el minden szörnyűt.
Érezni kell a fájdalmat, a bánatot,
Hogy szeretni tudjuk az alázatot.

Minden érzelem körülveszi a világot,
Minden szánalom elnyeli a napot.
Újra kell születnünk, hogy meghaljunk,
Szomorúnak kell lennünk, hogy érezzük a boldogságot.

Feledni kell mindent magunk körül,
Hogy szép legyen minden öröm.
Vágyni kell a jóra és boldogságra,
Hogy elérjünk a tiszta és nyugodt jóba.

Nem szabad feladni az álmokat,
Sírni kell és nevetni áldott állapotban.
Örülni kell minden apró jónak,
Szenvedni kell a szomorúságban.

Sírni kell, ha megbántottak vagyunk,
Nevetni kell, hogy álmodjunk.
Tisztán kell látni a világot,
Ragyogónak, ha úgy akarjuk.

Néha egyedül kell maradni, hogy magányosak legyünk,
Mert bele lehet őrülni, ha mindig van kivel lennünk.
És egyszer egyedül leszünk, akkor ki lesz velünk?
Csak a hiány és magányosság marad nekünk.

Ezért sírj, ha szomorú vagy,
Ezért nevess, ha boldoggá tesz a nap!
Hogy megtanulj egyedül is élni,
Megtanulj szenvedni és boldognak lenni!

Néha egyedül kell lenni, hogy szeressünk,
Nézni a nyugvó napot előttünk.
Könnyeket kell ereszteni a tisztasághoz,
Békét kell találni a megnyugváshoz.

Az élet minden perce csodálatos lehet,
Ha magunk akarjuk, hogy az élet szép legyen.
Feledni kell, hogy másra találjunk,
Gyűlölni kell, hogy szeretetről álmodjunk.

A fény irányít mindent magunk körül,
A sötétség nyel el minden szörnyűt.
Érezni kell a fájdalmat, a bánatot,
Hogy szeretni tudjuk az alázatot.

Minden érzelem körülveszi a világot,
Minden szánalom elnyeli a napot.
Újra kell születnünk, hogy meghaljunk,
Szomorúnak kell lennünk, hogy érezzük a boldogságot.

Feledni kell mindent magunk körül,
Hogy szép legyen minden öröm.
Vágyni kell a jóra és boldogságra,
Hogy elérjünk a tiszta és nyugodt jóba.

Nem szabad feladni az álmokat,
Sírni kell és nevetni áldott állapotban.
Örülni kell minden apró jónak,
Szenvedni kell a szomorúságban.

Sírni kell, ha megbántottak vagyunk,
Nevetni kell, hogy álmodjunk.
Tisztán kell látni a világot,
Ragyogónak, ha úgy akarjuk.

Néha egyedül kell maradni, hogy magányosak legyünk,
Mert bele lehet őrülni, ha mindig van kivel lennünk.
És egyszer egyedül leszünk, akkor ki lesz velünk?
Csak a hiány és magányosság marad nekünk.

Ezért sírj, ha szomorú vagy,
Ezért nevess, ha boldoggá tesz a nap!
Hogy megtanulj egyedül is élni,
Megtanulj szenvedni és boldognak lenni!
2002-02-13

Kinézek az ablakomon,
S a tiedet látom.
Sehol egy fény a távolból,
Sehol a reménysugárom.

Szemed ragyogása bennem él,
Még mindig szeretlek.
Feltűnik egy nyugtató fény,
El nem múlik szerelmed.

De már feladom a harcot,
Mert esély nincs már,
Arra, hogy elmúljon,
A szenvedésem fáj.

Feladtam volna a világot érted,
De értelme nem lett volna.
Egy életen át szeretlek.
De ez nem múlik el soha.

Még mindig sokat gondolok rád,
De nem ejtek már könnyeket.
Túlélem az érzelmi halált,
Úgy érzem, rendeződött életem.

Elmúlt minden fájdalom,
Mert nincs értelme szenvedni,
Már eltűnt minden bánatom,
De néha még szenvedek így.

Hogy már nem vagy velem,
Fájdalmas üresség maradt.
Igaz, így könnyebb lett minden,
Hogy többé nem láthatlak.

De szép emlékek maradtak,
Mik csodálatosak, és élnek,
Ezeket nem felejtem el soha,
Itt maradnak nekem.

Soha nem tudnálak gyűlölni,
Mert a szerelem megmaradt,
A gyűlölet elmúlik mindig,
De a szeretet örökre itt marad.

Talán egyszer újra látlak,
Újra beszélgetünk az utcán,
Nevethetünk újra jókat.
S újra feltűnik a vágy.

Egyszer talán összehoz minket a sors,
Csókolhatom szádat ismét,
Ölelhetlek, mint akkor és most,
Álmaimban mindig te élsz.

Még álmodom azt, hogy szeretsz,
Ölelsz és élsz velem,
Hogy örökre itt maradsz nekem,
Elsorvadt, gyenge szívemben.

Mindent újra kell kezdeni,
Újra kell élni mindig.
Újra kell mindig születni,
Hogy boldogok legyünk életünk végéig.

Nem tudok mást tenni,
Mint hogy írjak ismét,
Újra kell az életben szeretni,
Légy boldog mindvégig!

Fájdalmasan, de el kell búcsúznom,
Örökké várni fogok rád,
A mosolyodra, ölelésedre vágyom,
De elmentem, és hagytad már.

Hagytál elmenni, de nem baj.
Mert talán így nem okozok fájdalmat.
Nem fogsz érezni szánalmat,
És boldog leszel az álmokban.

Bárcsak felcsillanna a fény szívedben,
Bárcsak látnám mosolyodat,
De lassan muszáj lesz elfelejteni,
Kedves, lángoló arcodat.

Sok boldogságot adtál nekem,
A szerelmet, és a gyermekemet.
Megtanítottál élni és egy szerelmet
Adhattál nekem tiszta lelket.

Megtanítottál küzdeni,
Nagy dolgokat szeretni,
Megtanítottál nekem valamit:
Élni és küzdeni, és soha nem feledni!

Szeretlek. És örökké te leszel az egyetlen,
Kire gondolok majd magányomban,
Kiről írok ilyen szép verseket,
Aki velem lesz éltemben és holtomban!
2002-02-12