Várom a csodát, s nem jön el.
Várom az életet, és elmegy mellettem.
Csak várok, várok az igaz hitre,
S nem nyugszom bele az életembe.

Bárcsak angyal lehetnék és szállnék,
A fellegekbe visszarepülhetnék.
S csodát tenne velem az élet,
Nyugodtan, gondtalanul élhetek.

De mindez nem jön el,
Csak jön a szerelem.
Mindig itt van velem,
S soha nem hagyja el szívem.

Nekem már nincs életem,
Nincs jövőm, nincs jelenem.
De messzire hív a múlt,
A fellegeken is túl.

Úgy döntöttem, elmegyek.
Elmegyek ettől a világtól, csak el…
Itt hagyok mindent, mi fontos
Volt valaha nekem és kínos.

Szép is volt az életem, ez igaz,
De hol van már az a boldogság, s ki az,
Ki szeret, kiért itt maradjak,
Hol van, merre jár az az angyal?

Itthagyom drága szívem és lelkem,
Itt hagyom barátom és szerelmem.
Itt hagyom, mi kedves volt nekem,
Itt hagyok mindent, mert el kell mennem.
2001-10-27

Csak fekszek a szobám közepén,
Falait a nap fénye világítja át,
Szemem behunyom, és látom szemét,
Puha, gyengéden szép ajkát.

Lágy zenét hallgatok némán,
Tekintete rám mered gyönyörűen,
Hallgatom tisztán csengő hangját,
S rám mosolyog gyengéden.

Minden egyes percet vele élek át,
Én őt örökké szeretni fogom,
Még rágondolok halálom óráján,
Tiszta lelkem van, ha rá gondolok.

A legtisztább érzés a szerelem,
Ha rá gondolhatok minden percben.
Tekintete olyan megbízható, mint a hold,
Átragyogja szívem minden kedves szó.

Érintése, mint a puha szellő,
Forró és gyengéd, mintha szeretne ő.
Ha megérint, mintha fény érintene,
Ilyen este után boldogan ébredhetek.

Csak ezek a percek fontosak,
Ezek a pillanatok örökre itt maradnak.
Beleássák magukat pici szívembe,
Az enyém lett szíve minden szeretete.

Belenézek a szemébe, és tűz csillan fel benne,
Megérint, csókolgatja, simogatja testem.
Ő az egyetlen, ki igazán törődik velem,
Ő adja nekem a legtisztább érzelmeket.
Ő ad nekem tiszta, és igaz szeretetet,
Őszinte érzelmeket, az örökké tartó szerelmet.
2001-10-14

Szeretlek, mint egy barátot, mint egy csillagot,
Mint egy szerelmet, mit elkísérnek az angyalok.
Csak szeretetet és tiszta jóságot sugárzol,
Arcodon mindig megnyugtat egy kedves mosoly.
Tekinteted minden pillanatban az égig lángol,
S jössz hozzám bátran, és enyhíted bánatom.

Te mutattad meg, hogy tisztelni kell egy embert,
Aki talán szeret, és soha meg nem vet.
Te lettél az, ki vigyáz rám örökre, még ha nem is kérem,
Te vagy velem szeretetben, örömben, az életben.
Érzem, hogy itt van szíved és lelked, ki szeret engem,
Tudom, hogy gondolatban itt vagy velem, s fogod kezem.

Te jó vagy, tisztességes és szeretetre vágyó,
Kedves vagy és tiszteletre méltó.
Szereted, ki szeret téged, s ott vagy vele,
Ha testben nem is, lélekben a szívében.
Mert ennyire jó embert még nem ismertem,
Nem láttam és nem is kerestem.

Ellenben én megvető és gonosz vagyok,
Megbántok mindenkit és nem hagyom,
Hogy szeressek bárkit, aki jó hozzám,
Nem hagyom lelkemet boldogan és tisztán.
De te mutatod nekem az utat a jóhoz,
Te nyitottad ki szívem a boldogsághoz.

Szeretlek, mindenkinél is jobban,
Szeretlek, mert te mindenkihez jó vagy.
Szemed szeretetre termett,
Csak azt érdemled, hogy szeressenek téged.
Én megszerettelek, te lettél az életem,
És te lettél örökre a végzetem!
2001-10-05

Elhagytam azt, akiben hittem,
Elhagytam legszebb végzetem.
Miért is hittem benne?
Miért hittem, hogy a barátom lehet?

Önbizalmam minden értelmét elveszítettem,
Vele együtt, lelkem, szívem elhagyott engem.
Miért gondoltam, hogy engem szerethet?
Miért hittem a csodában, a végtelenben?

Miért gondoltam azt, hogy tökéletes lehetek?
Miért hittem, hogy neki talán én kellek?
Hogy majd egyszer jön és megvigasztal,
Hogy majd átölelhetem, magához szoríthat.

Miért hittem, hogy bárkinek is tetszhetek?
Hogy van, aki rám gondol a végtelenben…
Létezik valaki, aki tiszta szívből szerethet?
Aki tud úgy szeretni, ahogy én is szeretek?

Feladom az álmaimat, a vágyaimat…
Minek is törekedjek az elérhetetlen álmokra?
Minek küzdjek még? Letörtem, elvéreztem…
A küzdelem elgyengít, teljesen elvesztem…

Minek küzdjek a céljaimért? Jobb nem lehetek…
Ennyire futotta az erőmből, ennyire tellett…
Nem vagyok szép, nem vagyok okos. Még jó sem.
Minden nap küzdöttem, hogy jobb legyek, de ez lehetetlen.

Nem tudok jobb lenni, több nem hozható ki belőlem.
Felesleges volt minden küzdelem tőlem…
Kinek is akartam megfelelni? Magamnak? Másnak?
Hiszen nem értem el egyiket sem… minden hiába.

Összetörtem, belefáradtam a küzdelembe…
Semmi, amit akartam, nem jött össze…
És nincs senki, aki azt mondaná,
Hogy igenis volt bármi értelme… de hiába is mondaná…

Elöregedett testem, lelkem, már nem vagyok a régi,
Talán jobb lenne mindenbe már beletörődni.
Engem már nem hajt előre semmi,
Ebben az életben nincsen már miért küzdeni…

Gúzsba kötve érzem elfáradt kezeim,
Egy árny vagyok, ki követi a magány lépteit.
Van mindenem, s még sincs semmim,
Egy megkötözött lepke vagyok, minek nincsenek szárnyai.

Pedig úgy repülnék, úgy szállnék a végtelenbe,
De erőm elhagyott, ideköt minden, erre a helyre.
Néha úgy elmennék, a szabadság érzéséért,
Hogy fusson végig lelkemen, a megtisztulásomért.

Bűnös lélek voltam, mert szállni akartam,
De talán tényleg olyan nagy bűn, elmenni a szabadsággal?
Miért érzem úgy, hogy megkötöznek,
Hogy elmenni nem tudok semerre sem.

Vagy talán csak én vagyok ilyen szenvedélyes,
Hogy nem bírok meglenni egy helyen?
Hogy nem bírom a kötöttségeket;
Csak én vagyok ilyen erkölcstelen?

De miért? Miért nem nyugszom bele az életbe,
Abba, amit adott nekem a sors? Miért kell még érzelem?
Plusz érzelem, ami égeti tüzem,
Ami mindig lángra lobbantja lelkem.

Vagy talán enélkül élni nem lehet?
Talán ez minden emberben érzést kelt?
Ó, bárcsak szabad lennék, nem ismerve erkölcsöket,
Hogy bátran léphessek a gyönyörű ismeretlenbe…

Tényleg csak álmodtam rólad,
Képzelgés volt minden szavad.
Csak a fejemben létezett szeretés…
Csak egy elképzelt ábránd volt az egész.

Sajnálom, hogy soha nem lehettél az enyém,
Hiszen olyan jó pasi vagy, egy olyan személy,
Aki életvidám, s megnevettet mindenkit,
Akinek van humora, csábereje, tud szeretni.

Mosolyoddal elhozod mindenkinek a napfényt,
Nekem is elhoztad, ezért hálás leszek mindig.
Amikor szomorú voltam, megvigasztaltál,
Mikor örültem, örömömben osztozkodtál.

Ezért szeretlek annyira, mert itt voltál nekem,
Hogy erősítsd az én gyenge szívem.
Úgy éreztem, testvéredként bújhatnék hozzád,
Hogy szorosan ölelj, simogasd hajam, beszélj hozzám.

Hiányzik ez a fajta szeretet nekem,
Amit te adhattál volna minden percben.
Megnyugtattál szavaiddal mindig,
Az érzésekkel nem tudok mit kezdeni.

Soha nem vallottam be magamnak,
Hogy szeretlek, de ez igenis így van.
Mélyen a szívembe zártalak, már tudom,
Hogy ez a szeretés, ami bennem volt.

Miért adott nekem téged a sors?
Miért nem hagytál el végre akkor?
Miért jöttél vissza az életembe?
És miért nem tudok szabadulni tőled?

Ha belegondolok abba, hogy elveszíthetlek,
Szörnyen fáj, úgy érzem, nem élhetek nélküled.
Egy darab veszne el belőlem, úgy érzem,
Ha nem látnám írásaidat többé sohasem.

Szenvedek. Hol jobban hiányzol, hogy elfelejtelek,
De mindig kigyúl egy érzés belőled.
Úgy érzem, tovább kell lépnem,
Talán most már végleg el kell mennem.

Te voltál a jobbik felem.
Mindig jól érzetem magam veled.
De nem tudom itthagyni eddigi életemet,
Amit nagy erőfeszítésekkel felépítettem.

Nem tudom elhagyni a barátom,
Nem tudom, mit tehetnék, milyen áron.
Remélem, miután bevallottam neked mindent,
Nem haragszol meg rám, nem hagysz el végleg.

De már nem tudtam elnyomni érzelmeimet,
Nem tudtam mindezt elhallgatni előled.
És megkönnyebbültem. Akkor is, ha végleg itthagysz,
Legalább tisztáztam mindent, s ez megnyugtat.

Tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat,
Amikor őszintén eléd állok, s bevallom gondjaimat.
Remélem, nem volt hiábavaló ez a pár év,
És te is szerettél talán, mint testvért, a szíved mélyén.