Eltelt pár év, s újra érzem, amit rég,
Amit akkor és ott eltemettem még.
Felszakadt egy seb, amivel nem tudok mit kezdeni,
Nem tudok titkon, elhallgatva szeretni.

Nem tudom már elásni még jobban,
Szívem mélyén érzem szörnyű bánatomat.
Szörnyen fáj, hogy nem lehetek veled,
S elhallgatnom, titkolnom kell érzéseimet.

Nem tudlak nem szeretni, pedig próbáltam.
Próbáltam elnyomni minden érzést irántad.
De felszínre jutott minden megérintett szóval,
A felszínre hoztad minden tetteddel és jóval.

Szenvedek, és nem tudlak szívemből kitépni,
Nem tudlak egyszerűen elfelejteni.
Benne élsz minden mozdulatomban,
A lelkemben, minden egyes szavamban.

Szörnyű kín azt érezni, hogy nem lehetsz az enyém,
Hogy minden okod megvan arra, hogy megvessél.
Lehet, hogy az eső, ami könnyeket csal szememre,
A ború, mi elkeseríti gyenge lelkemet.

Nem tudok már uralkodni az érzelmeimen,
Nem tudom elhallgatni, mit érez gyenge szívem.
Talán csak álomképek ezek, miket érzek.
Talán csak álmodom, s nem lehetek ébren.

Hiszen soha nem érintettél engem,
Nem csókoltál, nem éreztél szerelmet.
S én mégis szeretlek…
Bevallom, még ha el is veszítelek.

Már tudom, hogy nem élhetek veled,
Nem érezhetek semmit, nem szerethetlek.
Le kell zárni ezt a szakaszát életemnek,
Talán ebből meríthetek új erőt lelkemnek.

Nem is tudom, mit akarhattam volna az élettől.
Hogy szeress engem? Hiszen ez lehetetlen.
Nekem már örökké meg van fogva a kezem.
Már nem érezhetek többé édes szerelmet.

Bezártak egy börtönbe, ahonnan nem mehetek el,
Örökké lakatra zárták gyenge szívemet.
Nincs kulcs, mi kinyithatná ezt a zárat,
Nincs semmi, mi kimenthetné vágyaimat.

Bocsáss meg nekem, hogy mertelek szeretni.
Egy ábránd voltál nekem, kivel szerettem együtt élni.
Ez a sorsom, hogy ne legyek már másé,
És szenvedjek, gyötrődjek a megbocsátásért.

Gyenge vagyok… mert nem merek lépni,
Félek az ismeretlenbe elmenekülni.
Nem akarom felhagyni az életemet,
Nem akarok innen elmenni messze.

De elveszíteni sem akarlak...
Mégis ez az egyetlen, mit tehetek magamnak.
Mert neked még nem fájna,
Ami meg se történt, az nem fájhat.

Így csak én szenvedek, de egyszer elmúlik majd,
Egyszer már megpróbáltam, hogy nem téged akartalak.
De eltelt pár év, és ugyanúgy érzek irántad,
Talán még erősebben érzem a fájdalmat.

Nem akarok senkinek szenvedést okozni,
Elég lesz csak magamnak fájdalmat átélni.
Miattad nem ettem, miattad futottam,
A végtelenbe szárnyaltam, veled álmodtam.

Rólad ábrándoztam gyönyörű éjszakákat,
Veled éreztem a megnyugvást, az álmokat.
De ennek vége… kimondtam, hogy szeretlek,
S megkönnyebbültem… most már elfelejthetlek.

Nem akarok egész életemben szomorkodni,
Nem akarlak soha így elveszíteni.
De mindennap átjárja a fájdalom a lelkem,
S tudom, te egy életre szóló ábránd voltál nekem!

Vágyom rá, hogy megérints,
Hogy tested hozzáérjen testemhez.
Vágyom arra, hogy mélyen a szemembe nézz,
Hogy éreztesd, hogy szeretsz.

Vágyom az érintésedre, a suttogásodra,
Hogy mondd, súgd a fülembe,
Hogy vágysz rám, minden szavamra,
Vágysz a testem érintésére.

Mint egy kislány éhes lelkét,
Teletápláld minden szép szóval,
Sok szeretettel, s a testét,
Simogasd, hogy érezze, itt vagy.

Simítsd meg a hajam, bújj hozzám,
Súgd a fülembe, hogy vigyázol rám!
Rám és a kis lelkemre, ami most sír,
Hogy nem lehetsz vele, s nem érti, miért.

Elképzelnék egy másik életet is veled,
Elképzelem, hogy te szeretsz engem.
Hogy veled élnék, csókolom a szád,
S hogy te altatsz el esténként már.

Szenvedek… Tudom, hogy el kell hagynom téged…
Tudom, hogy ábrándokkal élni nem lehet…
Tudom, hogy fontos vagy nekem,
De nem tehetem ezt meg, hát elmegyek…

Elmegyek, mert szörnyen szenvedek…
Hogy ezt csinálom az életemmel.
Soha többé nem leszek boldog már…
Nem szállhatok szabadon, mint a madár…

Nem szárnyalhatok veled messze földekre,
Nem ölelhetlek át, s nem érinthetlek meg.
Pedig ez lenne most minden vágyam,
Mégis el kell mennem, hogy ne láthassalak.

Gyötrődöm. Fáj a szívem, nem hittem, hogy ez lesz velem.
Nem hittem, hogy így megszerethetlek egyszer.
Mindig azt várom, hogy gyere hozzám,
Várom, hogy felbukkanj valahol az utcán.

Nem bírom ezt, minden nap könnyeket ejtek,
Mert hiányzol, s nem tudom, mit tegyek.
Lehet, hogy erkölcstelen vagyok, de már tudom,
A szívemnek egyszerűen nem parancsolhatok.

De közben nem akarlak elveszíteni,
Nem akarok miattad minden nap sírni.
Nem akarom ezt tenni azokkal, akik szeretnek,
Nem akarok így élni, gyötrelmekkel!

Lehet, hogy tényleg le kell mondanom rólad,
Még ha tudom is, hogy szenvedni fogok miattad.
Bárcsak megkönnyítené valaki a döntésem,
Bárcsak lenne valaki, aki segíthetne nekem.

De nincs senki és egyedül vagyok.
Az érzelmeimmel, a bánatommal maradok.
Bárcsak itt lennél és megölelnél, csókot adnál arcomra,
És mondanád azt, hogy nincsen semmi baj…

De nem vagy itt, hogy enyhítsd fájdalmam…
Nem vagy itt, s talán nem is leszel soha.
És én elmegyek. Érzelmeimmel… itt hagyok mindent,
S elhagyom mindazt, mit szerethetnék, az életemet…

Hiányzik szemed ragyogó kéksége,
Hiányzik lelked forró perzselése.
A szíved dobbanása- hogy velem légy,
Elutasításod, s szereteted tűzben ég.

Vágyom arra, hogy találkozzunk egyszer,
Hogy arcomra forró csókot adj, ölelj.
Szoríts magadhoz úgy, ahogy sose tetted,
Fogd meg kezem újra, melegítsd fel!

Hadd nézhessek szemedbe mélyen,
Hadd érezzek kínt gyötrő szenvedéllyel.
Hadd érezzem, hogy itt vagy velem mindig,
S ha szomorú vagyok, ne hagyj sírni!

Annyira vágyom rá, hogy megérints,
Nem kívánok mást, csak hogy magadhoz szoríts!
Hogy mosolyogj rám bátortalanul, félénken,
Nézz rám szeretettel, ugyanolyan kedvességgel!

Légy itt velem, hogy újra láthassalak,
Hogy arcodra újra csókot adhassak,
Mint hat évvel ezelőtt, mikor mellettem voltál,
Azóta is ugyanolyan szeretettel vágyom rád!

Ugyanaz a kislány vagyok,
Mint 10 évvel ezelőtt voltam,
Ugyanazon érzelmek rabja vagyok,
Mint egykoron: úgy szerettem, ahogy akartam,
S azt, akit akartam, olyan erősen,
Ahogy az északi szél széjjeltép engem.

Ugyanaz a szerelem ég bennem,
Ugyanolyan szenvedéllyel szárnyal szívem,
Mint kislány koromban, az első éjjelen,
Mikor szerelmeket érezhettem.
Ez az, mi fiatalon tartja az embert,
Hogy képes szeretni, halni az érzelmekkel.

Ugyanúgy tűzben ég lelkem,
Ugyanúgy érzem az élő Istent.
Ugyanúgy álmodok az érintésről,
A csókokról, mint egykoron akkor,
S a fájdalom széjjeltép minden éjjelen,
Mikor fáradtan lehunyom szomorú szemem.

Olyan szabadnak érzem magam,
Mint a madár, ki száll a magasban,
S bármikor képes lenne mindent elhagyni,
Mert nem képes Ő kötöttségekben élni.
Bárcsak nekem is szárnyakat adna az ég,
Hogy elrepülhessek oda, ahova vágyok rég.

Szeretem az életemet, szeretem az életet,
De kell nekem valami új, mi boldoggá tehet.
Bárcsak lenne még egy énem, ki szabad lenne,
Bűntudatot, erkölcsöket nem ismerve.
Csak szállna, szállna a végtelenbe,
Szállna oda, ahol egyedül lehet…, mint régen.

A barát az, ki hű hozzád,
A barát, ki ott van veled éjnek évadján,
Ha sír a lelked, s vigaszra vágysz,
Ő mindig ott van, az igaz barát.

De az igazi barátom, kit annak hiszek,
Még sincs minden rossz percben velem.
Nincs itt, pedig ráborulnék mellkasára,
Hogy fonja át testem erős karjával.

De ő nincs itt, s nem is lesz sohasem,
Pedig valós ember ő, még sincs velem.
S talán ezután se lesz, hogy fogja kezem,
Hogy valaki vigaszt nyújtson lelkemen.

Mert hamarosan elmegy, itthagy a magányban,
S csak gondolatban lesz itt, s a vágyaimban.
Nem szeretném elengedni őt, sír a lelkem,
De miért? Hiszen alig ismerem.

Mégis sír érte a lelkem, hiába minden,
A tudat, hogy már virtuálisan se lesz velem.
Pedig annyira szerettem volna látni őt,
Annyira kellett volna, hogy megölelhessem őt.

Annyira fáj a szívem érte, hogy nem nézhetek a szemébe,
Csak hallom a hangját nyugtatón fülembe.
Minden percben, ha szomorú vagyok,
Az ő nyugtató énekét hallom.

Mert kell valaki, akit így is szerethetek!
Kell, hogy valaki igaz barátom legyen!
Aki szeret, mint egy testvért, s vigasztal,
Ha szomorú a szívem, magához ragad!

Kell valaki, aki óvjon, mint egy őrangyal,
Kell, akit szerethetek, aki velem szárnyal,
Akivel megoszthatom minden titkom, vágyam,
Aki megölel, csókol, szeret… amit hiába vártam.

Fáj, hogy soha nem vagy itt velem,
Hogy szemedbe soha nem nézhetek.
Hogy át soha nem ölelhetlek,
Sosem érezhetem, hogy itt vagy velem.

Csak szavak, s mondatok, melyek jönnek,
Felém intézed kedvesen őket.
Olyankor úgy érzem, igenis szeretsz,
Mint legjobb barátot, bármikor ölelsz.

De nem vagy itt sosem.
Élőben nem érezteted szereteted.
Nem ölelsz át, pedig vágyom rá,
Hogy igazán, tiszta szívből rám mosolyogjál.

Téged hiszlek a legjobb barátomnak,
Tőled várom a vigasztalásokat.
Tőled várnám, hogy legyél itt velem,
Ha egyedül vagyok, magányban repesek.

Mert te mindig mondasz valami szépet,
Mindig mosolyra fakasztod szomorú szívemet.
Pedig csak néha írsz egy-egy mondatot,
Az mégis engem a fellegekig lángol.

Hiányzik arcod kedves mosolya,
Mondd, valamikor az életben még láthatlak?
Bárcsak tudnám, te érzel-e irántam szeretetet,
Ahogy én téged, annyira szerethetsz?

Úgy érzem, már csak az álmok útján leszel velem,
S nem fogunk találkozni egyetlen egyszer sem.
Mert úgyis el fogsz menni egyszer,
S én egyedül maradok örökre!