Egyik éjjel álmodtam rólad,
Hogy sétáltál velem az alkonyban.
Átkaroltál s mosolyogtál rám,
Nézhettem újra gyönyörű szád.

Nem, mint szerelmesek találkoztunk,
Hanem mint két jó barát, beszélgettünk.
A múltat átbeszéltük lelkesen,
S álmomból felriadva hiányod éreztem.

Azóta minden nap gondolok rád,
Hogy miért veszítettelek el akkor már,
Mikor te a legjobb barátnőmre találtál,
S mellette velem nem találkozhattál.

Pedig szerettem volna, ha örökre megmaradsz nekem,
Ha barátomként fogod kezem, ha szenvedek.
S ha boldog vagyok, veled megoszthatom,
S megölelhetlek, ha bármikor akarom.

Ha újra ölelnél, ha nekem fájna valami,
Ha arcomat csókolnád, ha bántana valaki.
Az én szívem mindig nyitva áll előtted,
S ezt tudod, hiszen számtalanszor közöltem.

Hogy bármikor jöhetsz hozzám,
Ha látni akarsz minket, engem és a babám,
Senki nem mondaná, hogy ne gyere,
Senki nem tiltaná meg nekem, se neked.

De te azért nem jössz, mert nem is akarsz,
Soha nem szerettél úgy, mint én, szeretőd voltam csak,
Akihez bármikor mehettél, ha vágytál rá,
Bármikor kérhettél tőlem csókot már.

Bármikor öleltelek, ha magadhoz húztál,
Bármikor szerettelek, ha te szeretni akartál.
Mindent megtettem volna érted, bármire kérsz,
Annyira vágytam rád, annyira szerelmes voltam beléd.

Tudom, hogy akkoriban én rontottam el,
Mert hazudtam nagy dolgokban neked.
De féltem a magánytól, hogy egyedül hagysz,
Tudom, ez nem mentség arra, ahogy megbántottalak.

Emlékszel az első csókunkra? Fogadásból történt.
Össze-vissza nevettünk, mire végre megtörtént.
Annyira izgultunk, féltünk mindketten,
Azt hittem nem lesz jó, de tévedtem.

Az a csók nagyon forró és finom volt,
Átkaroltam a nyakad, te a derekam.
Közben hevesen dobogott a szívem,
S a szám őrülten remegett.

Megfogtál azzal a csókkal, olyan érzéki volt,
Előtte nem gondoltam arra, hogy veled milyen jó.
Egyből szerelmes lettem beléd,
Mindenem összerezzent, ha rám néztél.

Utána minden percben csak téged bámultalak,
Minden órában csak rád gondoltam.
Olyan jó volt… mikor te is bevallottad,
Tetszem neked, s csak a pillanatot vártad,

Hogy elhagyjam páromat miattad,
S akkor hazudtam… szörnyű volt, megbántam.
Végre velem lettél, s újra csókoltalak,
Újra hevesen magadhoz szorítottál.

Egy hónapig néztem szemedbe tüzesen,
Megérinthetted perzselő testem.
Csókolhattál bárhol, én engedtem,
Minden porcikám remegett érintésedben.

A tiéd lettem… A tiéd lettem szerelmem,
De szörnyű bűn kínozta lelkem.
S amikor beismertem bűnömet, elveszítettelek,
Megszűnt szerelmed abban a percben.

S néztelek csak, hiányod megőrjített,
Teljesen mégsem veszítettelek el,
Hiszen ott voltál mellettem minden percben,
Olykor-olykor meg is öleltél hevesen.

Ismét elcsattant egy csók, majd kettő,
Öleltél, szorosan magadhoz szorítottál egyből.
Újra érintettél, s én neked mindig odaadtam magam,
Tested minden mozzanatát éreztem, illatod magamba szívtam.

Évekig éreztem: szeretlek. Szemed ragyogása őrjített,
Elmondani nem lehet, mennyire szerettelek.
Újra és újra enyém voltál, de újra és újra elveszítettelek,
Azt hittem mégis örökre megmaradsz nekem.

De nem. Én elmentem, s te nem jöttél velem.
Szörnyen fáj még most is, hogy akkor nem lehettem veled.
De újra csókoltál néhányszor, mégis elmentél,
Más lányhoz, kivel évekig együtt lehettél.

Ekkor veszítettelek el örökre. Nem jöttél vissza többet.
Nem érintettél újra, nem öleltél, nem fogtad kezem.
Hogy hiányzott kezed érintése, mikor megszorítottad,
Hiányzott tested közelsége, hogy ott voltál, a tudat…

A tudat, hogy mellettem voltál mindig.
A tudat, hogy valaki engem tudott szeretni.
Hogy képes voltál velem bármikor lenni,
S csókolni mindig, a karodban tartani.

De te voltál, aki végleg elhagyott.
S sose hagy nyugodni ez a szörnyű fájdalom.
Még mindig szeretlek, igaz, nem szerelemből,
De hiányzik ölelésed, a veled eltöltött idő.

Olykor újra csókolnám ajkaid még egyszer,
Hogy újra érezzem kezed érintését, a tested.
Hogy ölelj engem és ugyanúgy szeress,
Ahogy téged én őrülten szerettelek.

Nem is képzelnéd, hogy szenvedek,
Hogy félek a végtől, meghalni nem merek.
Talán évek múlva visszagondolsz egy lányra,
Kiben megingott a szerelem minden vágya.

Szeretném kitépni szívemből ezt az érzést,
Mert csak szenvedek tőle, meghalnék.
Ez egy szomorú játék tőled és tőlem,
Nézd ezt a játékot, miért sírok érted?

Miért fáj, ha elmész? Miért nézek utánad?
Miért vágyom a közelgésedre? A szavaidra?
Miért érzek bánatot, szörnyű fájdalmat?
Hiszen szenvedtem eleget, hogy a szívem meghasadt.

De most újra átérzem a fájdalmat.
És nem akarod átérezni a fájdalmamat.
Elképzelem a szenvedélyemet veled,
Hogy megcsókolsz és erősen ölelsz.

Hogy simogatod bőröm, megérinthetlek,
Magamba szívhatom bőröd illatát, a vérembe.
Megérinteném ajkad lágyan ajkaimmal,
Hevesen pezsegne vérem a forróságban.

De!! Ez csak vágy marad örökre,
Egy szörnyű játék, mert játszol velem.
Az őrületbe kergetsz ezzel a játékkal,
Megölsz ezzel a heves vággyal.

De félek meghalni, itt hagyni a szenvedést,
Félek elveszíteni azokat, kik igazán szeretnek,
Akiket én is szívem mélyén szeretek,
Félek őket elhagyni, szenvedni félek.

De meghalni könnyebb. Itt hagyni mindent.
S új, tiszta életet kezdeni a véggel.
Kacérkodni a rosszal, a szenvedéllyel,
Olyan életet kezdeni, ahol nincs vétek.

Ahol csak szabadság van és boldogság,
Ahol mindenki az enyém, és én senkié nem leszek már.
Nagyon boldogan meghalnék,
De megéri-e a másvilágért?

Megéri-e olyanért, aki játszik velem?
Aki csak játszik, s a játékkal örömre lel bennem.
Félek. De a fájdalom szétszakít.
S megint sírok. Sírok, mert fáj ez a kín.

S nem bújhatok senkihez vigaszért.
Nem ölel meg senki a szép szavaimért.
Ezért inkább elmennék örökre,
A halálba mennék, csak vigasztalódjak meg!
2006-10-30

Gyermekies szeretés, mit irántad érzek,
Játszadozom a heves érzelmekkel.
S nem tudom, vajon mi számít jónak,
Ez egy szomorú, szomorú játék marad.
Amit veled érzek, nézd a játékom,
Nem tudom, igazi érzelem-e vajon.
De megdobogtatod a szívem,
Előhozod legrosszabb félelmem.

Úgy szeretlek, mintha gyermek lennél,
Magamhoz ölelnélek gyengén.
Csókot adnék ajkadra, simogatnám hajad,
Hogy érezd, van valaki, aki óv, véd téged, simogat.
Én is gyermekien szeretlek téged, bújnék hozzád,
Örömömben, bánatomban megvigasztalhatnál.
Talán ez az érzés több mint barátság,
Hiszen minden szeretetem neked adnám.

Nézd a játékom, remélem nem félsz,
Hogy beleesel durva játékomba a végén.
De én komolyan játszom, tiszta érzelmekkel,
Csak bevallani őket sosem merem.
De ne félj tőlem soha, ha vigasztalni akarsz,
Karjaimban tiszta szeretettel fogadni foglak.
Nem szabadna játszanom az érzelmekkel,
De nem is akarom, hogy felejts el!

Nem tudom, mit érezhetek irántad,
Ha mindig keresem léted, hogy itt maradj.
Mikor féltve őrzöm tekintetedet,
Hogy soha el ne vegye senki tőlem.

Mosolyodra gondolok, ami nyugtat,
Féltve őrzöm éjjelenként álmodat.
Vajon mit érzek, ha hevesen ver szívem,
Ha belegondolok, itt leszel velem.

Szomorúan nézem a fákat, a tájat.
Érzem a közelgésed, a vágyakat.
Melegség önti el lelkemet, ha rád gondolok,
Ha újra látlak, mosolygok, mert boldog vagyok.

Forrón nyomja lelkem ez az érzés,
Talán csak egy ábránd, egy tévedés.
Megtévesztettél szavaiddal, mosolyoddal,
Elárasztottál ködös vágyakkal.

Fürkészem az eget, ahol ezer csillag ragyog,
S felkavart lelkemmel nem tudom, mit akarok.
Talán csak azt, hogy átölelj, magadhoz szoríts,
Hogy érezzem közelséged, öleléseddel bolondíts!

Néha úgy érzem, akarom, hogy szeress,
De néha nem akarom, hogy kedvelj,
Jobban vágyom szeretetedre, mint másra,
De félek, hogy mélyebben érzel majd irántam.

Nem tudom, mit érzek irántad, ha rám nézel,
S mosolyra fakaszt gyengéd tekinteted.
Szerelmet nem érezhetek irántad, de akkor mit?
A barátság túl kevés lenne, ennyire szeretni.

De akkor miért van az, hogy kereslek?
Mindig vágyom jelenlétedre.
Miért van az, ha nevetsz, rád nevetek,
S ha meglátlak, hevesen ver szívem?

Nem, ez szerelem nem lehet,
Barátság viszont túl kevés ehhez.
Akkor mit érzek, mi az, ki kettőnk között áll?
Talán egy van, gyönyörű ábránd.

Hiányzik a szemed égkék ragyogása,
Mosolyod felhőtlen csillogása.
Ölelésed meleg, szívből jövő szereteted,
Puha érintésed, lágy, kedves tekinteted.

Milyen is egy mély szeretet,
Mi fiú és lány között meglehet.
A sugárzó melegség, a gyengédség,
A törődés, a kellemes együttlét.

Egykoron, egy pillanatig szenvedély élt bennünk,
De a valóság más, nem maradhatott más köztünk.
Csak a mély és gyengéd szeretet,
Mit két jóbarát érezhet.

Hullajtottam könnyeket, mikor elmentél,
Még búcsúzni se tudtunk úgy, ahogy szeretném.
De kedves álmomban megtörtént,
Hogy arcomra csókot adtál, forrón átöleltél.

Álmomból felriadva futottam volna hozzád,
S mélyen átöleltelek volna, könnyeket potyogtatván.
Mondtam volna neked, hogy vigyázz magadra,
Légy jó, hiányozni fogsz, s jó utat!

Még utoljára gyönyörű szemedbe néztem volna,
S arcodat néztem volna, gyengéden végigsimítva.
S még egyszer szorosan átöleltelek volna,
Hogy érezd: lelkedben mindig ott leszek vigyázva, téged óvva!

Szívedben forróságot hoznék, ha rám gondolnál,
S könnyedet letörölném, ha magányodban sírnál.
Végigsimítanám arcod, ha szomorú volnál,
Füledbe halkan csendes dalt dúdolnák.

Hiányzol, egész nap gondolok rád,
S ha újra hazajössz, elsőként futnék hozzád!
Újra csókot adnék selymes arcodra,
Megölelnélek, hogy érezd, szívem újra dobban.

Nem szerettem a szerelmemen kívül senki mást,
Így, ahogy téged, életembe beléptél már.
S ezért nehezen engedek el, de muszáj,
Bár feledni nem foglak soha már!

Megőrizlek a szívemben örökre téged,
Mert te voltál a legjobb barátom s örökre te leszel,
Mert ha nem is vagy itt, szívemben élsz,
Hiányzol, s újra várom, hogy megnevettessél!

Siess haza, mert itt vár már mindenki,
S főleg én, hiszen oly sok mindent megéltünk mi,
Még ha néha bántottalak is, és bántottál engem te is,
Várni fogok rád, siess haza, mert szeretlek így is!

Az első pillanatban elöntött a melegség,
Amikor először a szemembe néztél.
Az első pillanatban elöntött a remegés,
Mikor kezeddel hozzám értél.

Hangod nyugtatott minden percben,
Kezed érintett melegen.
Tekinteted elárulta félelmed,
Hogy talán belém szerethetsz.

Vágytam a jelenlétedre,
Mindig az ajtót néztem, mikor lépsz be,
S boldog voltam, ha itt voltál,
Nevettünk, és rám mosolyogtál.

Hozzám bújtál mosolyogva, édesgetve,
Mint aki egy kislányt ölel,
S csendes puszit adtál arcomra,
Kimutattad szereteted minden mozdulatodban.

A legjobb barátom voltál és szeretlek,
Őrült szeretetet adtál nekem,
Talán vonzalmat is, de inkább melegséget,
Mintha testvérem lettél volna, kedveltelek.

Ahogy a gyönyörű kék szemeddel rám nevettél,
Úgy öleltél tekinteteddel a napfénynél.
S szerettél velem megosztani édes meséket,
A világ végére is elvittél volna engemet.

De erre a boldog szeretetre féltékeny lett a világ,
Mert senki nem gondolta volna, ennyire megszeretjük egymást.
A félelem fogta el szerelmemet,
Hogy miattad talán örökké elveszíthet.

De őt én nagyon szeretem,
Nem szabad őt elveszítenem.
Soha, semmi áron,
Mert ő az én álmom.

Választanom kellett, egy barát, vagy az örök szerelem,
És én a szerelmet választottam, az örök végtelent.
Nagy fájdalom lett volna az ő elvesztése,
De a tied is fáj, de már elveszítettelek.

Tudom, hogy kellettem volna neked,
Talán szerelemből, de én csak kedveltelek.
Megkavartad érzéseim teljesen,
De tisztán gondolkodtam: vajon mit érzek.

Irántad nagyon erős szeretetet,
Őiránta igaz, őszinte szerelmet.
És ha őt elhagynám, belehalnék,
A szellemek világa közé mennék.

Téged elveszítettelek, igaz, sajnálom nagyon,
Veled a lét egyszerű boldog élet volt.
S elfelejtettem minden gondot,
Minden betegséget, szereteted odaadó volt.

De rájöttem, nem lehet két férfi az életemben,
Akármennyire is szeretlek, nem adom el lelkem.
Nem dobom el eddigi életem,
Inkább elveszítelek.

De úgy veszítelek el, hogy tudom,
Te voltál a legjobb barátom.
Szerettelek és őszintén fáj az eltávolodásom,
De meg kell értened, szörnyű volt ez a fájdalom.

Hidd el, soha így barátért nem sírtam,
De érted elkeseredetten zokogtam.
Mint ha édes testvéremet veszítettem volna el,
Szörnyen fájt, de meg kellett tennem.

Bocsásd meg nekem, hisz tudom, szeretsz,
És érzem a szívemben, hiányzom neked!
Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg,
S ne sírjon értem két szép kék szemed!