Annyira vágytam arra a csodás pillanatra,
Ahogy átölelsz és magadhoz szorítasz.
Tudom, én sokmindent jelentek neked,
Mert te nem hívhatsz, nem szerethetsz.

Pedig én meghalnék érted,
Te vagy a fény életemben.
S most hiányozni fogsz nagyon,
Sírni fogok érted minden hajnalon.

Úgy érzem, most megcsókolnálak,
Kellemesen sajnálnálak.
S vigyáznék rád, megvédenélek
A rossztól, ki ott volt melletted.

S te vele jobban törődtél, mint velem,
Pedig én jobban szerettelek téged.
S szenvedek. Rettentően szenvedek,
Mert érted meghalni vagyok képes.

Ne haragudj, ha kínozlak ezzel,
De ez az én érzelmem, a szerelem.
Újra elragadott, újra boldogtalan vagyok,
Mert ismét boldogtalan szerelmes vagyok.

Bárcsak most megölne valaki,
Szívem kettéhasítaná valami,
Mert jobb a halál, mint a szenvedés,
Jobb álmodni a gyengéd szeretést.

Mert a halállal megváltozik minden,
Ott szebb lenne keserves életem.
Megígértem, hogy nem szólok róla senkinek,
De meghalok, ha nem beszélhetek veled.

Ha nem ölelhetlek meg utoljára,
Ha nem csókolhatlak meg a valóságban.
Majd könnybe vész keserves tekintetem,
És majd itt véget ér gyenge életem.
2002-11-10

Búcsúzásul egy csókot küldök feléd,
Mert nem láthatlak fél évig.
Hiányozni fog a szempár felém,
Ahogy nézel percekig.

Nekem a pillanat a fontos,
A ragyogó szempár.
Ahogy csendesen rám mosolyog,
Az a csillogó száj.

Talán csendesen szeretgetlek,
Ahogyan mást nem,
Talán félvén gyengélkedek,
Az enyém te nem lehetsz.

Mégis szeretlek.
És tudom, hogy hiányozni fogsz,
És remélem, én is neked,
Hiányozni fogok!

Annyira boldog voltam,
Mikor az öledbe kaptál,
Bárcsak csókot adhattam volna,
Láttam, hogy már majdnem adtál.

Talán te is érzed, amit én,
Te is gondolsz rám néha.
És vágysz egy rózsa csókjára félvén,
S remegő szájjal.

Istenem, bárcsak megölelhetnélek,
Tudnád, milyen a rózsa csókja,
Szemedbe majd lágyan nézek,
S tudni fogod: hiányozni fogsz majd!
2002-11-01

Kedves mosolyod titkot áraszt felém,
Mert nem tudom, szeretsz-e talán,
Lehet, hogy csak én érzek irántad fényt,
De lehet, hogy szeretsz talán.

Nem tudom, hogy mit érzel,
Pedig én tudom, hogy szeretlek.
Tudom, hogy nem lehetsz az enyém,
De akkor is szeretlek én.

Mikor meglátlak, hevesen ver a szívem,
Mikor meglátlak, keresem tekinteted.
Vágyom rá, hogy rám nézz,
És félelmet érezzek én.

Azt akarom, gyengéden megérints,
Hogy súgd a fülembe: szeretlek!
Azt akarom, ha bántanak, te védj,
Éreznéd, ha megérintenélek?

Mikor először megláttalak,
Már akkor bíztam abban,
Te lehetsz a szerelmem, a barátom,
Azt akarom, szeress mindenáron!
2002-10-18

Csendesen fekszek, álmodozva,
Nézem a plafont, suttogok halkan,
Suttogom szavaid, mit előbb mondtál,
Hogy százszor szép álmokat kívántál.

Hiába is, csak egy félről van szeretés,
Tőlem, és ez egy reménytelen év,
Hogy csak a baráti kívánalmakat kapom,
Semmi mosoly, semmi izgalom.

Ismét egyedül maradtam,
Lelkemben hű magányommal.
De minek is élni így, kérdem,
Százszor szép álmokat Réka, csak ezt ismétlem…
2002-10-11

Az életem olyan nyugtalan volt és szegény,
Boldogtalan volt minden éjnek idején.
Olyan volt, mint magányos csillag az ég tengerén,
Te töltötted be az életemet napfényként.

És köddé vált minden szép álom,
A tekintet, mivel bámultam arcod.
Szemed ragyogása engem az éjbe hívott,
De elmúltak, elmúltak ezek a gyönyörű álmok.

De hogy miért, csak te tudhatod,
Talán mert szerelmed nem mutatod.
Vagy nincsenek is érzéseid talán,
Mert elüldöz téged a magány.

Már tudom, lehet, hogy engem senki nem szeret,
Senki szívébe nem lopózhatok éjjelente.
Amit én érezhetek más iránt,
Irántam senki nem érzi úgy talán.

Fájdalom, hogy nincs senki ezen a világon,
Ki törődhetne velem, az én ideálom.
Ki elhagyott rég, nincs velem,
Ő csakis te voltál! Csak te!

Szeretlek, és ez soha nem fog megváltozni,
Mert a szívemben hordalak holtomig,
Mert te sokat jelentettél nekem mindig,
Szeretet adtál és szerelmet mindvégig.
2002-10-14

Van valaki, aki egy történetet mesél el,
Mi tele van szívszorító érzelmekkel.
Egy történet, mi minden ember szívében él,
A szerelem és az örök szenvedély.

Mi mindannyian fejlődünk – szólta –
Majd magában tovább folytatta:
- Csak belegondolok, mikor kislány voltam,
S talán már örökre az maradtam.
Belegondoltam, mily szép volt akkor a világ,
Azok a boldogságok elmúltak már.
És én, mielőtt felnövök,
Múltamra gondolok rögtön.
Mennyi boldogság, mennyi fájdalom ért,
S mindez csak egy életért: magamért.
Mindig sütni láttam a napot,
Ha nyár, ha tél volt.
Mindig voltak virágok körülöttem,
Ahol szálltam én, a tengereken.
Örültem, ha tavasz jött,
Ha virágzott, és nap sütött.
Örültem a nyár friss illatának,
Mikor kedves álmaim valóra váltak.
Boldog voltam, mikor ősz lett,
A levelek a földre estek.
S mikor hó szállingózott télen,
Szívemet mindig fűtötte a szerelem.

Ó, bárcsak újra végigélhetném,
Minden egyes pillanatot még!
De csak a boldog perceket,
Mikor mosolyom kedves lett.
Minden pillanat bennem örökké él,
Tőlem el nem veheti senki még!
Azokat a régi boldog pillanatokat,
Annyira szerettem azokat!
Talán most nőttem fel, úgy érzem,
A múlt most végigszalad bennem.
Rájöttem, hogy szeretem az életemet,
Ha sokat sírtam is, így is szerettem.
Mert ha annak idején szép volt minden,
Akkor most is szép lehet az életem.
Tudom: előttem áll még sok-sok év,
S velem marad örökké a fény.
Azzal lehetek, kit örökké szerethetek,
S ki engem viszont is szerethet.
De annyi csalódásom is volt,
Amiért könnyre fakadtam akkor.
Mégis bennem élnek, kiket egykor szerettem,
Szeretem őket most is, egy életre! –

Hát elmesélte nektek a krónikás,
Hisz én vagyok az a kislány,
Ki elmesélte, egy világ érte élt,
És ő még most is él a világért.
2002-10-12