Egy napsütéses, tavaszi napon Adél éppen az óvodából tartott hazafelé lányával, amikor férje megállt mellettük autójukkal az út szélén.
- Adél, beszélnünk kell! – mondta Lénárd mogorván, amilyennek felesége azelőtt sose látta.
Már az nagyon furcsa volt, hogy nem köszönt. Miközben anya és lánya sétált tovább, Lénárd lassan ment a kis utcában előre, jobb kezét a kormányon tartva, bal kezével az ablakra támaszkodva, felesége felé nézve.
- Mi a baj? – állt meg Adél, kislánya kezét fogva.
- Apa! – kiáltotta a kis Dorka, aki épp most vette észre, hogy édesapja ül a kocsiban.
Odaszaladt hozzá, majd szeretetteljesen átölelte kilógó karját. Lénárd lefékezett és jobb kezével megsimogatta kislánya kezét.
- Inkább fenn beszéljük meg – mondta egy kicsit nyugodtabban.
Tíz perc múlva, fenn a lakásukban, Adél olyan erővel csapott az asztalra, hogy a sajgástól rögtön simogatni kezdte saját öklét.
- Ezt nem hiszem el! Miért pont most? Gyűlölöm ezt! Utálom, ha elmész!
Szemei megteltek könnyel, de ahogy kimondta a szavakat, görnyedten roskadt a konyhai székre. Lénárd letérdelt elé és erős kezeivel olyan gyengéden fogta meg felesége kezét, amennyire tudta. Lévén, hogy katona volt, nagy erőfeszítésébe került gyengédnek lenni.
Jobb kezével megfogta Adél állát és feljebb emelte, hogy a nő barna szemeibe nézzen. A könnyek már patakzottak halvány arcán, szinte a szája réseiben érezte a sós ízt. Ártatlan szemekkel nézett a férfi ellágyult tekintetébe.
- Muszáj, Adél! A helyzet kezd rosszra fordulni…
- De mi történt? A bevándorlók miatt? A háború miatt?
- Igen. Mennem kell, hív a kötelesség. Az állapotok szörnyűek. Segítség kell az ártatlanoknak. Civil emberek halnak meg az országban. Segítenünk kell nekik.
- És velünk mi lesz? – kérdezte Adél kétségbeesetten.
Lénárd lenézett maga elé, mire Dorka megjelent a konyhában, hogy kettejük közé férkőzzön.
- Miért sír anya? Miért veszekedtek? – nézett szomorúan apjára.
Lénárd nem bírt válaszolni. Felállt, és a szobába ment.
Adél újra hangos zokogásban tört ki, Dorka pedig odakuporodott az ölébe, hogy vigasztalja.
A C-17 Globemaster III típusú gép 2015 júniusában szállt fel Pápán, hogy Lénárdot Afganisztánba, Mazar-e Sharifba, a táborukba repítse.
Adél és Dorka egyenesen a reptérre kísérték, Lénárd szüleivel együtt. Dorka erősen szorította édesanyja kezét és a könnyeivel küszködött. Még soha nem volt rá példa, hogy az öt éves kislány ilyen hosszú időre váljon meg édesapjától.
Amikor Adél észrevette lánya arcán a tehetetlen szomorúságot, lehajolt hozzá, hogy felvegye az ölébe. Szőke hajába fúrta az arcát, hogy magába szívja kislánya baba illatát, és végre kiengedhesse könnyeit ő is.
Előző éjjel semmit nem aludtak. Miután Adél megnyugodott, megvacsoráztak. Mikor Dorkának elmondták, hogy apa egy időre elutazik, keservesen sírni kezdett. Lénárd az ölébe vette és hosszú ideig vigasztalta. Elmondta neki, hogy mennyire szereti, és hogy nagyon hamar el fog telni az a kis idő, amíg nem lesz otthon. Nemsokára meg is nyugodott, és elvonult játszani.
Adél lekuporodott férje mellé a kanapéra és két tenyerébe vette jobb kezét. Lénárd rámosolygott és egy puszit adott a homlokára.
- Mennyi időre kell elmenned? – kérdezte Adél.
- Azt mondták, három hónap. Akkor jön a váltás a táborba. A tálibok egyre inkább vissza akarják venni a vezetést az ország felett, de a szegénység még jobban eluralkodna akkor az országon.
- Ne avass be a részletekbe, kérlek! – fordult el Adél egy hirtelen mozdulattal.
- Nem is akarlak beavatni. – Lénárd felesége állát megfogva, visszafordította fejét, hogy ránézzen. – Nézd, katona vagyok. Ez a munkám. Nem tehetek mást. Ez benne volt a pakliban, amikor hozzám jöttél, nem igaz?
- De – mondta alig hallhatóan Adél.
- Szeretlek. Vissza fogok jönni!
- De hogyan fogok gondoskodni Dorkáról egyedül?
- Pénzt küldök mindig. Ha segítség kell, tudod, itt vannak a szüleid, az én szüleim. Nem leszel egyedül.
Adél megrántotta a vállát.
- Végül is, három hónap, az nem olyan sok.
Lénárd elmosolyogta magát. Ezt az arcot nézve, Adél nem tudott neki ellenállni. A férfi katonásan felnyírt haja, meleg barna szeme szigorról árulkodott, ilyenkor mégis meglágyultak a vonásai. Adél szíve is nagyokat dobbant, ha meglátta ezt a kisfiús mosolygást.
- Na, ez a beszéd – mondta Lénárd, majd szorosan magához ölelte feleségét.
Aznap este Lénárd fektette le a kislányt, aki könyörgött neki, hogy aludjon vele. Persze odafeküdt mellé és megvárta, míg Dorka szuszogni nem kezd álmában, de aztán átment a hálóba Adélhoz. Végigsimított felesége arcán, haján, kezének bőrén.
- Gyönyörű vagy szívem. Az én feleségem.
Belebújtatta arcát Adél hosszú, barna tincsei közé, hogy mélyen beszippanthassa hajának friss illatát. Pár percig ültek így, miközben Adél a hátát simogatta, majd egymásra néztek és csókolózni kezdtek. Aznap éjjel kétszer szeretkeztek.
