Személyed értéke, mit értelmed bír,
Szenved, tovaszáll, ha szemem sír.
Emlékek múltjában könny csordul,
Mint a folyó, csak tovább csordul.

Nem akarok úgy viselkedni veled, mint te velem,
Mert akkor egyből befejeződne ez a szerelem.
Inkább félremegyek és sírok érted,
És másnap már csak a reménynek élek.

Én nem akartalak, s nem akarlak elveszíteni soha.
De amit te teszel szép, s mégis mostoha.
Ha elmennél, én nem léteznék többet,
Mert meghal lelkem örökre nélküled.

Fáj, hogy elmentél, s tudom, csak egy pillanatra,
De ez az egy pillanat bennem örökre megmarad.
Még most sem fogom fel, hogy miért,
És én csak sírok, sírok a szerelemért.

Személyed sokszor elbűvöl, rám nevet,
S megvigasztal, ha könnyezek.
De a sok megbocsájtást nem tűröm,
Te már lassan felérsz a bűnnel, mégis nagy az öröm.

Mert tudom, hogy visszajössz,
Visszajössz, de nem értem jössz,
Hanem a testemért s ezt tudom,
Neked lelkem mit ér? Nem tudhatom.

Azok a szigorú szavak könyörtelenek,
Megbocsájthatatlanok lesznek ezek az emlékek.
S tudod, most mit érzek?
Bűnt, bűnhődést, vad reményeket.

Mert szeretlek és ez a szerelem fellángolt,
Mert velem tart s el nem nyom.
Mégis egyszer csak mennék az életbe,
És csak egyfelé tartanék: a végtelenbe.

Csak most érzem, mennyire hiányzol,
Amikor ölelsz, csak akkor nem fázom.
Amikor csókolsz, hű maradok hozzád,
Amikor velem vagy, mindig vágyom rád!

Most élek az élettel, se nem fázom, se nincs melegem,
Most hagyott el a szerelem érzem, mert itt a végtelen.
Személyed értéke engem el nem hagy, ki tudja?
Én csak azt akarom, jöjj vissza és velem maradj!
1999-10-07

Hosszú utak, melyek soha nem érnek véget,
Utak, melyekben ugyanoda térek.
S ha kérded, miért? Válaszolni nem tudok,
Én szeretlek, mondani csak ezt tudom.

Miért jöttem én ide? Azt se tudhatom.
A szerelem ég bennem, csak ezt mondhatom.
É én csak ülök és rád gondolok,
A tó gyönyörében én dúdolok.

A kacsákkal dúdolok én a napsütésben,
Bárcsak itt lennél a tó gyönyörében.
Hiányzol, a víz csillogása megmutatja, ki vagy,
A tó gyönyörében látom szomorú arcodat.
1999-09-29

Időn keresztül boldogok voltunk,
S érzem, mindig is boldogok maradunk.
De vannak olyan rossz pillanatok,
Amikor veszekedünk és egyedül maradunk.
Olykor mindig így érzek,
Először csak viccből verekedünk,
Majd rám szól és hirtelen elmélyedünk.
Leülök egy padra, fejem ölembe hajtva,
Ő össze-vissza kiabál, s nem törődik azzal,
Hogy én mit érzek, hogy mennyire szeretem,
Nem törődik azzal, mit tennék én érte.
Majd leül mellém, kérdez, én nem válaszolok,
Ő csak faggat, mire én elszomorodok.
Hangom megakad, könny csordul arcomon,
Sírok. Az est csöndje vígasztal, a szellő simítja a könnyet arcomon,
Ez egy megkönnyítő sírás, mit vigasztalni nem lehet,
Csak ha egy fiú vigasztal és karjába vesz.
Oly szép és kellemes ez a sírás, mi megkönnyít,
És ő sajnál, hajamat eltűri, s még jobban magához szorít.
A könnycseppeket letörli arcomról, rám nevet, simogat,
Azt mondja - Ne sírj! - s azt suttogja: bocsánat.
De én csak azt mondom: Nem, nem. Nem ő a hibás,
Mert én bántottam, ő csak visszaadta bánatát.
Kézen fog, s sétálni visz az estébe,
Magához ölel, és a szeretetét érezteti velem.
A séta közben gondolkodok őrajta,
Még mindig pityergek, s felnézek az égboltra.
Az éjszakai fény elém száll.
És azt mondja: Teneked rendelte Isten álmaid fiúját,
Hisz ő az, ezért becsüld, szeresd,
Ne áldozz semmit őrá, maradj vele,
Vigyázz rá, védd meg őt, hisz szeret,
Ő lesz a te csillagod, örökre!
És akkor egy gyengéd mosoly kerül arcomra,
Felnézek az égre és mosolygok, átkarolom barátomat.
Éreztetem vele: szeretem, de nagyon,
Ő átkarol s fülembe súg egy szerelmet,
Megmondom neki: örökre vele maradok,
Mert mindig is neked köszönhettem ezt a szerelmet!
1999-09-26

Egy őszi éjjel gondolok rád,
Ülök csak egymagam egy éjjelen át,
A holdfény kékre festi szobám négy falát,
S látom a sötét tárgyak fekete árnyalatát.
Csak ülök egy halk szobában,
S hallgatom a csend zaját az alkonyban.

Neked néha ez se jó, néha az se jó, csendes az élet,
Bárcsak egyszer ilyenkor értenélek, ismernélek.
Nem tudni miért és hogyan van így,
Hiszen neked nevet örökre a szív.
…Az arcom komoly, szinte mosolytalan,
De akkor hirtelen mindig megjelenik egy angyal.

…Az az angyal te vagy. Isten vagy nekem,
Rád gondolok, könny csordul arcomon hirtelen.
Behunyom a szemem egy pillanatra, zokogok.
Az életem nagy szenvedély, így ebbe belebolondulok.
Így álomba merülök rólad, nekem maradsz így,
Hiszen neked nevet örökre a szív.
1999-09-23

Késő este lefekszem az ágyra,
Nézem a semmit a sötét éjszakában.
Rád gondolok, testem téged kíván,
Mert tudom, hogy tested vár rám.
Behunyom szemem, végiggondolom a múltam,
Mert az a miénk, legyőzhetetlen útban.
Végiggondolom, hogy veled minden szép volt,
Most is szép, és szép is lesz, ami eddig szólt.
Elalszom, elmém mély álomba merül,
Rólad álmodom, mert szeretlek,
És csak téged tartalak kedvesnek.
Akár rossz, akár szép, veled álmodom,
Mert szeretlek és álmomban mindig rád gondolok.
1999-09-16

Néha leülök egy székre és nézek,
Nézek egy végtelenbe, ahol elérhetlek,
Úgy érzem a mienk már a világ,
Úgy érzem, szeretetünk a messzibe száll.

Ilyenkor arra gondolok – hiányzol -,
Bár ott lehetnék veled és akkor,
Ismét karjaidba borulok,
Puha arcodra csókot adok.

Az álomból lassan felébredek,
Gyengén az ágyamra fekszek,
Ránézek a dolgokra, mit adtál nekem,
És azon töröm fejem, mindez az életem.

A legszebb szavak is a mienk,
Mert nekünk adta azt is Isten,
Életem veled már nem félelem,
Csak az égig nyúló érzelem, a szerelem.

Csak egy pillanatig átélek mindent,
Azokat az édes heteket csak veled,
Azt az édes és oly gyengéd szerelmet,
Amit irántad érzek, most jövök rá, mennyire szeretlek.
1999-08-27