Minden megváltozott, csupán a táj nem,
Bennem él még a múltam, bennem él minden.

Megváltozott az élet, a barátok elmentek,
S helyettük újak jöttek.

Megváltozott szobám, a dolgok benne,
Eltűnt szívem minden emléke belőle.

Eltűnt a kislány, ki régen voltam,
Eltűnt a létem, eltűnt a múltam.

De a régi táj megmaradt, a ház,
Ahol felnőttem, a nyár.

Itt érzem illatát az eltűnt nyárnak,
A lágy szellő susogásának.

Itt vannak az arcok, az emberek,
Akik valaha is itt voltak nekem.

De eltűntek, minden megváltozott,
Csak én maradtam, az én alakom.

Mindig feltárom a múltat,
Régi sebek felszakadnak.

Szerelmem múltját is feltárom,
S menekülni már soha nem tudok.

Fáj. Nagyon fáj a régi élet,
A gyerekkor, a régi emlékek.

Meghalnék most a fájdalomtól,
De szerelmemet el nem hagyom.

Mégis szenvedek, mert belül fáj,
Mindkettőnk múltja megtalált.

Eltűnt minden, a jóbarátok,
Eltűnt a fiatalság, a jó.

Mindenki elment, csak én maradtam,
De én is változok, mert kell, hogy változzam!

Már csak a tó jege reped alattam,
Ugyanúgy, mint akkoriban.

De jó is lenne elfelejteni mindent,
De akkor nem lenne tapasztalat, életem.

Minden így jó, ahogy van, még ha fáj is,
Meg kell ugyanilyennek maradni.

S élni kell az életet azzal, aki itt van,
És szerethetem minden éjszakában.
2005-01-19

Januárban jött el az első hó,
Gyengén a talpak alatt ropog.
Boldogok a gyerekek, a felnőttek,
Boldog vagyok én is mindenekfelett.

Igaz, évről évre egyre később jön el,
De mindig ideér, s a tél pereg.
Úgy érzem, lassan minden álmom valóra válik,
Ha erősen akarom, vágyom rá, eljön mégis.

Csend van, s kinézek ablakomon,
Ezen a gyönyörű reggelen, s hagyom,
Hogy végigfusson rajtam a boldogság,
S hogy soha nem adhatom fel álmom.

Szerelmes vagyok, s remélem, soha nem múlik el,
De vajon ő is tényleg ugyanúgy szeret?
Nem tudom, de remélem, örökké megmarad nekem,
Az igazi, szenvedélyes, örök szerelem.

Végre itt a hó, s mikor este lemegyek,
Szerelmem kezét fogva a ropogó hóban lépkedek.
S újra buja csókokkal melegszünk majd,
Ölelkezve, mint három éve, akkoriban.

Ugyanúgy ölelkezünk szerelmesen,
A hidegben, csókolózunk a zord télben.
Nagyon szerelmes vagyok és megígérem,
Örökre szeretni fogom, s hozzá hű leszek.

Az életemet adom örökre érte,
S őt soha el nem engedem.
Mert szeretem, halálosan szeretem,
Mint a nyárban, úgy a szakadó hóesésben.
2005-01-19

Decemberi éjjelen, amikor egyedül voltam,
Sétáltam a hűvös szélforgatagban.
Az utcán senki nem járt,
Kihalt volt minden táj.

Hűvös szellő megérintette arcomat,
S erősen arcomba fújta hajamat.
Bánatosan kószáltam a semmiben,
Maró szenvedés rázta testemet.

Könnyeim is folytak lágyan,
S hideggé tette a szellőzuhatag.
Ajkaimon is végigcsordult,
Majd sós ízét megéreztem magamon.

Nem tudom, miért is voltam szomorú,
Talán mert ünnepeim nem teltek ugyanúgy,
Mint régen, mikor kicsi voltam,
Semmi nem úgy volt, ahogy akartam.

Mikor az erdő szélére értem,
Szívem elfogta a félelem.
Hangokat hallottam a messziről,
Ahonnan lelkek beszédét hozta hozzám a szellő.

Még lábam is beleremegett,
Szívem mégis sebesen vert.
De én mégis ott álltam,
Szótlanul, s nem mentem el, csak vártam.

A halálra, vagy egy jobb életre, nem tudom.
Mégsem menekültem el az álmomból.
Bár továbbléptem, s felmentem, haza,
De a lépcsőházban ismét suttogást hallottam.

Valaki, mintha azt mondta volna,
Sír? – mintha ezt kérdezték volna.
Megijedtem nagyon, félve rohantam,
Le a lépcsőn, egy játszótérre, egy hintába.

Beleültem, s csak lábammal gyengén hajtottam.
S bámultam a tiszta eget, a csillagokat.
Hogy milyen szépen is ragyogtak?
Öröm volt nézni, gyönyörű éjszaka.

S egyszer csak egy erősebb szellő,
Meglegyintette hajam, mint egy terelő,
Aki csak megy előre, s hajtja a birkákat,
Majd jött a szél, s az enyhe vihar.

A lehullott levelek is már szaladtak.
Gyorsabban, s egyre gyorsabban.
Mintha léptek zaja hallatszott volna.
Hirtelen néztem, félve jobbra, s balra.

Féltem, nagyon féltem, mintha szellem jönne,
S súgna valamit, valami ijesztőt fülembe.
De mit akartak mondani nekem?
Mit akartak tőlem a szellemek?

Mit súgott nekem a téli szél?
Talán ő is fél, mint én?
Félelemmel ültem egyedül az utcákon,
Ahol nem járt senki, se a barátom.

A szerelmem. Hol volt ő akkor?
Amikor féltem, hol volt?
De aztán megtalált, s velem volt,
Hisz nem hagyna egyedül egy percig sem.

Olykor, ha szomorú vagyok, ő velem van.
Csendben, s félve megvigasztal.
Mikor megölel engem, forrón érzem,
Ahogyan szerelmesen engem átölel.

Szeretem. Szeretem őt mindennél jobban,
Az életemnél, a félelemnél is jobban.
A csillagos ég alatt rájöttem,
A sok közül örökre ő a legfényesebb.

Ahogy engem átölel, szeretget,
Mindennél jobban engem szeret.
És ez a legfontosabb az életemben,
Legyen valaki, ki örökké szerethet.

S ha elveszíteném, belehalnék.
Mert életem legnagyobb szerettét veszíteném.
Az összes emlékét elégetném,
S mindezekkel vele halnék én.

De ilyenekre nem is gondolok,
Mert a fájdalomba már most belehalok.
S erre nem is kerül soha sor,
Mert örökké egymásé leszünk és nagyon boldogok!
2005-01-03

El nem tudom képzelni, mi folyik bennem,
Miért lettem én ilyen tehetetlen?

Ha elindulok hazulról, már remegek,
Remeg a kezem, arcom, térdem.

Szívem hevesen kezd el verni,
Akárhova megyek, nem tudok mit tenni.

Mitől félek, nem tudom,
Ha az otthontól távol vagyok.

Már lassan két éve szenvedek,
S ellene semmit nem tehetek.

Ha meg otthon vagyok egyedül, a magány
Mi kerget, s megőrülök talán.

Nem tudom, mi történik velem,
De addig is élem életem.
Talán eltűnik, elmúlik mellőlem.
2004-12-29

Hová mentél, mikor fontos voltál nekem?
Hová tűntél úgy, hogy nem talállak sehol sem?
Miért szöktél meg, mi elől menekültél?
Hogy a földi életből így eltűntél?

Tudtad, hogy sokaknak fontos voltál,
Tudtad, hogy sokan szeretnek, hát hová tartottál?
Mikor azt gondoltad, megszakítasz mindent,
Ami kapcsolat volt közted és köztem…

Félek, hogy már soha többé nem láthatlak,
Félek, mert nem tudom, hogy talán bántottak.
Milyen érzések kerülgettek,
Mikor úgy érezted, fel kell adnod mindent?

Talán okod volt rá, hogy hátrahagyva mindent,
Elindulj egy más úton, elhagyva mindent mögötted?
De nem gondoltál rám, aki testvérként szeretett téged,
Aki mindig meghallgatott, bármit is hozott az élet.

Itt hagytál engem, akit annyiszor vigasztaltál,
Akinek a karjaiban te is vigaszt találtál.
Itt hagytál, mikor annyiszor letörölted könnyem,
S ha öröm ért, együtt örültünk mindenen.

Ha nem is beszéltünk gyakran, tudtam, hogy itt vagy,
Tudtam, bármikor kereshetlek, ha baj van.
És ez így volt fordítva is, bármikor hívhattál,
Ha beszélgetni szerettél volna, vagy vigaszra vágytál.

Nem tudom, mi elől menekülhetsz,
Nem tudom, miért bujkálsz el…
De félek, nagyon félek, hogy bajod esett,
S nem vagyok ott, hogy segítsek neked.

Csak most döbbentem rá így, hogy nem vagy,
Mennyire hiányzik a mosolyod, a szép szavak,
Amiket nekem mondtál, hogy mosolyt csalj arcomra,
Hogy felvidíts nevetéseddel a mindennapokban.

Hiányzik a barátságod, a szereteted, amit kaptam,
S haragszom, amiért elmentél, mikor tudtad,
Milyen fontos vagy nekem… a világnak.
Miért mentél el? Miért nem hagytál kiutat?

Hogy én, csak egyedül én, megtaláljalak…
Hogy csak én halljam megnyugtató hangodat.
Hogy a szemedbe nézhessek, hogy tudjam,
Még mindig megmaradhassunk egymásnak.

Ha valami elől menekülsz, s azért nem vagy…
Hidd el, az érzéseid elől nem szabadulhatsz.
Nem félsz talán attól, hogy egyedül maradsz?
Nem félsz, hogy a barátaidnak hiányozhatsz?

Úgy, mint nekem… Te nem érzel semmit?
Te nem aggódsz, hogy talán hiányozni fog valaki?
Nem érdekel az, hogy valaki szenved miattad?
Hogy talán szomorú azért, mert elhagytad?

Mindig kedves voltál velem, kedves voltál nekem,
Hogy tehetted meg, hogy nem írtál egy sort sem?
Úgy érzem, felelősséggel tartozol nekem,
Mert én is mindent megtettem érted…

De nem vagy itt velem, hogy mindezt elmondhassam,
Nem vagy itt, hogy kérleljelek, még egy kicsit maradj.
Maradj meg a szívemben, a lelkemben,
Mert őszintén, a legnagyobb szeretettel szerettelek.

S bízom benne, hogy egyszer visszajössz,
Mert rájössz, kinek voltál igazán fontos.
Ki ölelt meg téged, kivel nevettél igazán,
Rájössz, hogy kit veszítettél el most már.

Talán egyszer megérzed, hogy ki gondol rád,
És nem hagyod elfeledni a múltat már.
Talán hiányozni fogok én is neked,
Annyira, amennyire te hiányzol nekem…

Mégis azt mondom, ha úgy érzed, menj!
Ha hátrahagysz mindent, mert így könnyebb,
Akkor talán mégsem voltam fontos neked,
Talán csak én éreztem minden kedves érzelmet.

De akkor miért jöttél annyiszor?
Miért hívtál, miért lettem a barátod?
Talán a te lelked más, te más vagy,
Könnyebben utat engedsz a bánatnak.

Talán te nem érzel olyan kötődést,
Amivel elfogadod a szeretést.
Te könnyen elmész, hátrahagyva mindent,
Az egész múltadat, a kedves embereket.

S csak fájdalmakat hagysz magad után,
Ürességet, bánatot… ami soha nem voltál.
Csak fájdalmat és csalódottságot hagytál nekem,
Mert a legjobb barátomat elveszítettem.

2019

Mikor szemembe nézel egy novemberi éjjelen,
Tekinteted elárulja szerelmes léted.
Pillantásod engem az égig repít el,
Fel a fellegekbe, a mennybe a képzelettel.
Szemed ragyogása tűzzel hevít fel,
Amit csak édes csókod hűthet le.

Amikor ajkaid nézem meredten,
Ahogy a sötétben csillog lágy fénye.
Félig nyitva, mint ha súgnál valamit,
Mégis szemed mondja ki,
Hogy igen, szeretsz mindenekfelett,
S boldog vagy, hogy megismertelek.

Emlékszel az első összenéző tekintetünkre?
Elárultad vele, hogy kellek neked,
Onnan adtad nekem a bíztató jelet,
Hogy igenis harcoljak érted.
Tudom, hogy te vagy az igazi nekem,
S ezért el soha nem engedlek.

Bízom Istenben, hogy összetart mindeket örökké,
Hogy mindig legyünk egymásé.
Mert én nélküled el is pusztulnék,
Átadnám magam, hogy legyek a másvilágé.
Mert nélküled én nem érek semmit,
Meghalnék, ezért kérem őt, maradj itt!

Légy velem életem utolsó percéig,
Szeress engem a csendes végzetig!
Hisz simogatásod az égig repít,
Szíved minden szava felpezsdít.
Szeress engem örökre, kérlek!
Hiszen én is nagyon szeretlek téged!

Soha nem hagyom, hogy elmenj,
Mert te vagy nekem örökre a minden.
Soha nem hunyom le előtted szemem,
Mert minden pillanat fontos nekem.
Hogy lássalak téged minden percben,
S ne akkor bánjam, ha többé nem nézhetlek.

Mert visszasírnám azt a percet,
Mikor láthattalak volna még egyszer.
Csak a pillanatok a fontosak,
Az emlékek, mik megmaradnak.
S én életem végéig szeretni foglak,
Mert te szerettettél meg velem minden alkalmat.

Te szerettetted meg velem az életet,
Neked köszönhetem a fényt, a jókedvet.
A boldogságot, a gyengéd érintéseket,
Hogy sírás nélkül élni lehet.
S mosollyal kell sétálni az utcán,
Hogy boldogság legyen az emberek arcán.

Szeretlek és ez mindennél fontosabb.
Én téged örökké szeretni foglak.
Hiszen imádom szemed, s kezed,
A gyengédséget, a szíved, a lelked.
Szeretem az életet testedben,
S mindennél jobban szeretem érintésed.
2004-11-23