Az élet, úgymond fájdalom; sír, örül és magányos.
Csak egy szót mondanék neked, hogy megszerettelek.
Megszerettem egy fiút, akihez nem húz kötelék,
Megszerettem őt, mert ő egy szenvedély.
Csókja megrettent, tekintete elvarázsol,
Ahogy mélyen a szemembe tud nézni, álmodom.
Szeretek valakit, aki úgy ragyog, mint egy csillag,
Szeretek valakit, aki csak az álmom marad.
Mégis volt valami szép, valami csodálatos,
Volt valami csendes, és volt valami magányos.
Ez az a pár csók, amiért meghalni kész szívem,
Ez a pár érintés, mi elnyomja lelkem.
A pár szó, mi csendes volt és félénk,
Az a pár hang, mi remegett, mert félt.
Félt ő, és féltem én is, az ajkam remegett,
Ó bárcsak ismét lehetne, csak még egyszer,
De az nagyon, nagyon felejthetetlen legyen!
Sírok. De nem tudom, kiért és miért félek,
Miért lángol a szívem, és miért vagyok meghalni képes?
Itthagynék egy világot, hisz semmit nem ér a világ értem,
Mert én csak porszem vagyok a világegyetemben,
Csak egy szomorú bolond vagyok az életben.
És csak sírok, csak sírok valakiért, aki semmit nem tett értem.
Sírok valakiért, aki magányosan hagyta gyenge szívem,
És mit ér az igazi is, ha mégsem igazi,
Mert őmiatta a szívem gonddal teli.
S ha megváltozna és én lennék a minden,
Kisütne a nap és boldog lennék az életben.
De ő sem ér semmit, mert ő is csak egy ember,
A világtól én tanulok és a világ tanul majd tőlem!
2000-10-05