Ülök a parton, csendesen, reszketve,
Nézem a folyót, ahogy csendesen megy.
Körülvesznek a fák, bokrok, virágok,
És végignézik azt, amit álmodok.

Ilyenkor úgy érzem,
Mindent elveszítettem,
Nem gondolok senkire, semmire,
Csak a fiatalkori, szép álmaimra.

Olyan szép ez a folyó és oly’ végtelen,
Úgy érzem, elhagyott az életem.
Olyan szép itt lenni és nézni,
Hogy mennyi élőlény él itt.

Észre se veszem, de sírok,
Ahol nem látja senki, sírok.
Lehunyom a szemem, álmodok,
Majd kis idő múlva felnyitom.

Olykor mosolyra fakadok,
Nem tudom miért, de ilyenkor boldog vagyok.
Felállok, elindulok egy ösvényen,
Lépkedek kis lépésekben.

A part mellett sétálok,
De egy idő után már futok.
Szeretném látni a folyó végtelenjét,
De úgy érzem, ez elérhetetlen.

Megállok, úgy döntök, elfutok,
Elfutok a folyótól, messze eljutok.
Egy erdőn keresztül átfutok,
És egy pókháló alatt megállok.

Nagyot sikítok, hisz’ a pók nagy volt,
Úgy döntök, a háló alatt átmászok.
De félelmemben megbotlok,
És hirtelen a földre zuhanok.

Felállok, és tovább rohanok,
De az erdőből kijutok.
Egy idő múlva visszamegyek a partra,
De inkább meggondolom magam.

Elindulok hazafele, és csak megyek.
De hová? Nem tudom. Sírok.
Nem törődöm senkivel, csak futok.
Néha megállok, olykor elgondolkodom.

De megyek tovább. Azt sem tudom, hol vagyok.
Messze a parttól, azt tudom.
Csak megyek, megyek,
És azt veszem észre, otthon vagyok.
1998-10-16