Már hosszú ideje, eltemettem a verseket,
S most újra elővettem őket.
Mert érzek valami különlegeset,
De minek nevezik, minek nevezzem ezt?

Csak néha ülök, nem érdekel semmi,
Ami körülöttem él, nem létezik.
Olyankor egyedül érzem magam, de jó minden,
Mert rá gondolok, az én egyetlenemre.

Barátok voltunk egész életünkben,
Mindig is szerettük egymást, csak nem vettük észre,
Van benne valami nagyon kellemes,
Talán ezt nevezik szerelemnek?

Az arca mindig olyan megnyugtató,
A szája: minden percben mosolyog.
Érintése, mint a puha szellő,
Szeme kellemesen kétségbeejtő.

Ha nem látom, arcom szomorú.
Minden percben őrá gondolok.
S ha meglátom, gyönyörű minden,
Talán ezt hívják szerelemnek?
2001-09-14