Egy őszi estén,
Nyolc óra tájt,
Ültem hetykén,
És gondoltam rád.

A Marcalpart volt a hely,
Hol minden oly’ csendes,
Sötétben kalandozni kell,
Csak rólad, rólad lehet.
Ott, ahol a holdat a földön is láthatod,
Ott, ahol a vízben csillagod kiragyog.
Ott csak gondolni lehet szépre és rosszra,
Ott csak rád lehet gondolni, mert te szép és rossz vagy.

A Marcalparton ültem,
Fejem lábamra hajtva,
Ültem csendesen, de sírtam,
És csak Terád gondolva.

Egy ember horgászott mellettem,
Azt hittem, megkérdez engem:
Hé, kislány, mi bánt ennyire?
Tán elhagyott álmaid hercege?
De ő csak irtotta a halakat,
A gyönyörű, de oly csendes Marcalba.
De bárcsak engem irtana ki valaki,
Annyira szeretnék egyszer ebből pihenni.

Ülök reszketve,
Rád gondolva,
De mégis oly’ melegedve,
Mert szívem lángra lobbant.

Fiúk, fiúk, fiúk,
Csak ezen gondolkodom,

Sosincs igazi herceg,
Ki velem lehetne,
Nincs senki, aki szeretne,
Igaz fiú, ki mellettem lehetne.
Ki van olyan, ki kedves, bátor?
Ki magába vonz minden szót?

De nincs ilyen a világon,
Bár lehet, hogy van, de ritka,
Bárcsak te lehetnél a barátom,
Te, ki oly kedves, de ritka.
1998-10-30