Van valaki, aki egy történetet mesél el,
Mi tele van szívszorító érzelmekkel.
Egy történet, mi minden ember szívében él,
A szerelem és az örök szenvedély.

Mi mindannyian fejlődünk – szólta –
Majd magában tovább folytatta:
- Csak belegondolok, mikor kislány voltam,
S talán már örökre az maradtam.
Belegondoltam, mily szép volt akkor a világ,
Azok a boldogságok elmúltak már.
És én, mielőtt felnövök,
Múltamra gondolok rögtön.
Mennyi boldogság, mennyi fájdalom ért,
S mindez csak egy életért: magamért.
Mindig sütni láttam a napot,
Ha nyár, ha tél volt.
Mindig voltak virágok körülöttem,
Ahol szálltam én, a tengereken.
Örültem, ha tavasz jött,
Ha virágzott, és nap sütött.
Örültem a nyár friss illatának,
Mikor kedves álmaim valóra váltak.
Boldog voltam, mikor ősz lett,
A levelek a földre estek.
S mikor hó szállingózott télen,
Szívemet mindig fűtötte a szerelem.

Ó, bárcsak újra végigélhetném,
Minden egyes pillanatot még!
De csak a boldog perceket,
Mikor mosolyom kedves lett.
Minden pillanat bennem örökké él,
Tőlem el nem veheti senki még!
Azokat a régi boldog pillanatokat,
Annyira szerettem azokat!
Talán most nőttem fel, úgy érzem,
A múlt most végigszalad bennem.
Rájöttem, hogy szeretem az életemet,
Ha sokat sírtam is, így is szerettem.
Mert ha annak idején szép volt minden,
Akkor most is szép lehet az életem.
Tudom: előttem áll még sok-sok év,
S velem marad örökké a fény.
Azzal lehetek, kit örökké szerethetek,
S ki engem viszont is szerethet.
De annyi csalódásom is volt,
Amiért könnyre fakadtam akkor.
Mégis bennem élnek, kiket egykor szerettem,
Szeretem őket most is, egy életre! –

Hát elmesélte nektek a krónikás,
Hisz én vagyok az a kislány,
Ki elmesélte, egy világ érte élt,
És ő még most is él a világért.
2002-10-12