Az életem olyan nyugtalan volt és szegény,
Boldogtalan volt minden éjnek idején.
Olyan volt, mint magányos csillag az ég tengerén,
Te töltötted be az életemet napfényként.

És köddé vált minden szép álom,
A tekintet, mivel bámultam arcod.
Szemed ragyogása engem az éjbe hívott,
De elmúltak, elmúltak ezek a gyönyörű álmok.

De hogy miért, csak te tudhatod,
Talán mert szerelmed nem mutatod.
Vagy nincsenek is érzéseid talán,
Mert elüldöz téged a magány.

Már tudom, lehet, hogy engem senki nem szeret,
Senki szívébe nem lopózhatok éjjelente.
Amit én érezhetek más iránt,
Irántam senki nem érzi úgy talán.

Fájdalom, hogy nincs senki ezen a világon,
Ki törődhetne velem, az én ideálom.
Ki elhagyott rég, nincs velem,
Ő csakis te voltál! Csak te!

Szeretlek, és ez soha nem fog megváltozni,
Mert a szívemben hordalak holtomig,
Mert te sokat jelentettél nekem mindig,
Szeretet adtál és szerelmet mindvégig.
2002-10-14