Nem tudom, mit érezhetek irántad,
Ha mindig keresem léted, hogy itt maradj.
Mikor féltve őrzöm tekintetedet,
Hogy soha el ne vegye senki tőlem.

Mosolyodra gondolok, ami nyugtat,
Féltve őrzöm éjjelenként álmodat.
Vajon mit érzek, ha hevesen ver szívem,
Ha belegondolok, itt leszel velem.

Szomorúan nézem a fákat, a tájat.
Érzem a közelgésed, a vágyakat.
Melegség önti el lelkemet, ha rád gondolok,
Ha újra látlak, mosolygok, mert boldog vagyok.

Forrón nyomja lelkem ez az érzés,
Talán csak egy ábránd, egy tévedés.
Megtévesztettél szavaiddal, mosolyoddal,
Elárasztottál ködös vágyakkal.

Fürkészem az eget, ahol ezer csillag ragyog,
S felkavart lelkemmel nem tudom, mit akarok.
Talán csak azt, hogy átölelj, magadhoz szoríts,
Hogy érezzem közelséged, öleléseddel bolondíts!

Néha úgy érzem, akarom, hogy szeress,
De néha nem akarom, hogy kedvelj,
Jobban vágyom szeretetedre, mint másra,
De félek, hogy mélyebben érzel majd irántam.

Nem tudom, mit érzek irántad, ha rám nézel,
S mosolyra fakaszt gyengéd tekinteted.
Szerelmet nem érezhetek irántad, de akkor mit?
A barátság túl kevés lenne, ennyire szeretni.

De akkor miért van az, hogy kereslek?
Mindig vágyom jelenlétedre.
Miért van az, ha nevetsz, rád nevetek,
S ha meglátlak, hevesen ver szívem?

Nem, ez szerelem nem lehet,
Barátság viszont túl kevés ehhez.
Akkor mit érzek, mi az, ki kettőnk között áll?
Talán egy van, gyönyörű ábránd.