Elmentél már messze tőlünk,
Szívedben mi halandók vagyunk,
S már szellemedtől nem félünk,
Szép, hogy lelked száll vadul.
Köztünk leszel a földi életben,
És vigyázunk gyönyörű szívedre.

Elmentél, de nem hagytál itt mindent,
Elvitted forrón perzselő tested.
Nem vitted magaddal az irántad érzett szeretetet.
Csak a vidám emlékeidet.
Itt vagy még, s én ezt mélyen érzem,
Tudom, hogy nem hagytál el örökre mindent.

Sokszor teszem fel magamban a kérdést,
Hogy mindez miért így történt,
Miért kellett más életet mentened,
A sajátodat feláldozni miért kellett?
Szemed túlragyogott minden fényt,
S menyasszonyod szemébe miért néztél oly félvén?

Mosolyod vidámságra fakasztott mindenkit,
Arcodról lerítt a bú és az utolsó percek,
Eltűnt előled minden bocsánat és hit,
S lassanként eltűntek az évek.
Egyedül hagytál minket, de ez volt a sors,
Mit nem küzdhettél le, elmenni hagyott.

Egy egész világ sírt érted,
És én, mint unokatestvér,
Írtam neked egy hősies verset.
Talán egyszer visszatérsz,
De te már hős vagy egy világ szemében,
Hős lettél, drága unokatestvérem!

Én is sokat gondolok rád,
Olykor a világgal könnyet eresztek,
S kérdem: Miért mentél el már,
Hisz olyan fiatal voltál, és szeretlek,
Érzem néha, hogy itt vagy velem,
Segítesz és védsz, ha jön a rossz szellem.

Érzem léted, hogy vigyázol rám,
Óvsz a félelemtől, eltelt már egy év,
Segítettél a szerelemben, s vár
Az a perc, mikor megölelhetnélek.
Felnézek az est égboltjára, látok egy esthajnalcsillagot,
És téged látlak, egy hőst, ki a tengerben ragyog.

Őrzöd a tenger gyönyörű habjait,
Te már fenn szárnyalsz az égig.
Ragyogsz fenn a csillagok közt,
Te vagy a világon a legnagyobb hős.
Akármerre nézek, s téged látlak,
Lehet, hogy elmentél, de a szívünkben ottmaradsz.
2001-12-04