Az ablakom előtt ülök,
S bámulom a lila felhőt.
Január van, de már tavaszodik,
A madarak újra szállhatnak az égig.
Gyönyörű volt ez a délután,
A nap ragyogott árván.
Most már a föld alatt nyugszik ő is,
Gyermekem pedig a mennyben felsír.
Ott fog felsírni 7 hónap múlva,
Mert én elhagytam őt magányomban.
Eldobtam őt magamtól szívtelen,
Ezt a döntést sosem bocsájtja meg nekem.
Minden percben könnyet eresztek érte,
Mint édesapja tehette.
Neki is szörnyű érzés lett minden,
Talán ez közelebb hozott minket.
Lett volna egy közös kincsünk,
De én elhagytam, mert féltünk.
Féltünk a tehertől, a jövőtől,
Mert akármennyire szerettem volna őt,
Nem lettem volna jó anya,
Eltartani nem tudtam volna.
Drága gyermekem! Örökké szeretlek!
Szívemben fogsz élni szüntelen.
Egész életemben a te bocsánatodért könyörgök,
S remélem te is egy csillag leszel fönt.
A te lelked itt marad velem örökre,
És kérlek, ne haragudj! Bocsáss meg nekem!