Miért szenved, aki nem bánt?
Miért sír, aki ártatlan?
A sors engem újra megáld,
Igaz hittel, szeretettel.

Újra sírtam keservesen, magányosan,
Senki nem ápolta lelkem,
De ha te itt lettél volna velem,
Nyújthattál volna nekem tiszta vigaszt.

Elrepítettél volna egy helyre,
Hol a madár énekel,
Hol lágy szellő érinti arcomat,
Hol a nap süti álmomat.

Simogattad volna arcomat,
Érintetted volna ajkamat.
Magadhoz öleltél volna,
És adtál volna szép szavakat.

Én már nem érzem a fájdalmat.
Keserű könnyem virágot hervaszt.
Már nem mosolygok szépet,
A világ eladta életemet.

Üvöltöttem a fájdalomtól,
Segítséget kértem a távolból,
De nem adott senki választ,
Keserűségemben téged vártalak.

Arra, hogy itt legyél velem,
Álmoddal örökre ölelj!
Csókot adjál könnyes arcomra,
Átölelj a csendes ég alatt.

Érintésedre vágytam átkozódva,
Hogy miért engedtelek elmenni a nagyvilágba?
És miért nem lehettél itt velem,
Miért nem nyugtattad szívem?

Csendes hangot hallottam,
A te nyugtató, halk hangodat.
A fülembe súgtál szép szavakat,
És csókot adtál fehér arcomra.

Rettentően hiányzol olykor,
Mikor a keserűség elhalmoz,
Szükségem van rád, a mosolyodra,
Kérlek, gyere hozzám vissza!
2002-02-18