Mi emberek, talán észre sem vesszük,
Hogy hogy szalad az idő felettünk.
De mindig csak gyorsítani akarom,
Hogy az idő gyorsan, véglegesen múljon,
Mert talán a jövőben jobb lesz minden,
Talán ott akkor, nem bánt majd senki sem.

Már kezdem megszokni a magányt,
Ahogy réges régen hallottam a csend zaját.
Csak nézem a szobám zöld falait,
S megálmodom az élet szépségeit.
Már újra tudok keservesen sírni,
Olyan jól esik egy kicsit szomorkodni.

Hiszen mit tehetne az, ki magányos,
Aki nem lát messze a tájakon,
Ki egyedül van a szomorú csenddel,
Aki már kínjában a szomorúságon is nevet.
Hát ez vagyok én ismét,
S a múló idővel várom a kedves estét.
2003-04-19