Decemberi éjjelen, amikor egyedül voltam,
Sétáltam a hűvös szélforgatagban.
Az utcán senki nem járt,
Kihalt volt minden táj.

Hűvös szellő megérintette arcomat,
S erősen arcomba fújta hajamat.
Bánatosan kószáltam a semmiben,
Maró szenvedés rázta testemet.

Könnyeim is folytak lágyan,
S hideggé tette a szellőzuhatag.
Ajkaimon is végigcsordult,
Majd sós ízét megéreztem magamon.

Nem tudom, miért is voltam szomorú,
Talán mert ünnepeim nem teltek ugyanúgy,
Mint régen, mikor kicsi voltam,
Semmi nem úgy volt, ahogy akartam.

Mikor az erdő szélére értem,
Szívem elfogta a félelem.
Hangokat hallottam a messziről,
Ahonnan lelkek beszédét hozta hozzám a szellő.

Még lábam is beleremegett,
Szívem mégis sebesen vert.
De én mégis ott álltam,
Szótlanul, s nem mentem el, csak vártam.

A halálra, vagy egy jobb életre, nem tudom.
Mégsem menekültem el az álmomból.
Bár továbbléptem, s felmentem, haza,
De a lépcsőházban ismét suttogást hallottam.

Valaki, mintha azt mondta volna,
Sír? – mintha ezt kérdezték volna.
Megijedtem nagyon, félve rohantam,
Le a lépcsőn, egy játszótérre, egy hintába.

Beleültem, s csak lábammal gyengén hajtottam.
S bámultam a tiszta eget, a csillagokat.
Hogy milyen szépen is ragyogtak?
Öröm volt nézni, gyönyörű éjszaka.

S egyszer csak egy erősebb szellő,
Meglegyintette hajam, mint egy terelő,
Aki csak megy előre, s hajtja a birkákat,
Majd jött a szél, s az enyhe vihar.

A lehullott levelek is már szaladtak.
Gyorsabban, s egyre gyorsabban.
Mintha léptek zaja hallatszott volna.
Hirtelen néztem, félve jobbra, s balra.

Féltem, nagyon féltem, mintha szellem jönne,
S súgna valamit, valami ijesztőt fülembe.
De mit akartak mondani nekem?
Mit akartak tőlem a szellemek?

Mit súgott nekem a téli szél?
Talán ő is fél, mint én?
Félelemmel ültem egyedül az utcákon,
Ahol nem járt senki, se a barátom.

A szerelmem. Hol volt ő akkor?
Amikor féltem, hol volt?
De aztán megtalált, s velem volt,
Hisz nem hagyna egyedül egy percig sem.

Olykor, ha szomorú vagyok, ő velem van.
Csendben, s félve megvigasztal.
Mikor megölel engem, forrón érzem,
Ahogyan szerelmesen engem átölel.

Szeretem. Szeretem őt mindennél jobban,
Az életemnél, a félelemnél is jobban.
A csillagos ég alatt rájöttem,
A sok közül örökre ő a legfényesebb.

Ahogy engem átölel, szeretget,
Mindennél jobban engem szeret.
És ez a legfontosabb az életemben,
Legyen valaki, ki örökké szerethet.

S ha elveszíteném, belehalnék.
Mert életem legnagyobb szerettét veszíteném.
Az összes emlékét elégetném,
S mindezekkel vele halnék én.

De ilyenekre nem is gondolok,
Mert a fájdalomba már most belehalok.
S erre nem is kerül soha sor,
Mert örökké egymásé leszünk és nagyon boldogok!
2005-01-03