Azt hittem, te mindig itt maradsz nekem,
Azt hittem, te féltve fogod majd kezem.
Azt hittem, szeretni fogsz örökre,
Azt hittem, együtt leszünk, én és te.

Melletted éreztem, hogy élek.
Felelevenedtek régi és szép emlékek.
Álmodtam rólad régi meséket,
És elhittem, hogy ezek örökké élnek.

Pedig az álmom figyelmeztetett.
Tudatta velem, hogy neked nem kellek.
Arra nem kellek, hogy örökké szeress,
Csak arra, hogy ott legyek melletted.

Azt hittem, szerethet valaki úgy, ahogy én.
Azt hittem, valakinek én jelentem a világ végét.
Annyira boldog voltam még tegnap,
Amikor vigyázott rám a lemenő nap.

Érintett a meleg, a lágy szellő,
És gondolataimban cikázott a nagy Ő.
Együtt szaladtam a szöcskével, a lepkével,
Együtt énekeltem a fülemben szóló zenével.

De ez a boldogság ma eltűnt egy pillanat alatt.
Szertefoszlottak az elképzelt álmok és vágyak.
Eltűntél a szemem elől, egyedül maradtam,
Itt maradtam, s senki nem vigasztal.

Szeretlek. Örökké szeretlek, egy életen át.
De nem tudom, kibírom-e a fájdalmat.
Szeretnélek érezni még egyszer,
Hogy érezzem biztonságot adó ölelésed.

Annyiszor eltaszítottál már magadtól,
De mindig visszahúztál magadhoz.
Miért? Miért teszed ezt velem örökké?
Ha nem tudsz nélkülem élni, miért hagysz elmenni?

Miért nem hagyod, hogy lezárjam a múltat?
Miért vagy itt akkor, amikor nem hívlak?
Miért mondod, hogy szeretsz, ha elhagysz?
Miért nem maradsz velem? Miért bántasz?

Miért mindig azt szeretjük, aki fájdalmat okoz?
Miért hiszünk el minden mesét, minden álmot?
Már megint hittem a szép szavaknak,
Elhittem, hogy a szerelem rám találhat.

Létezik egyáltalán igaz szerelem?
Létezik, hogy fájdalom nélkül éljem az életem?
Létezik két ember kitartó, hű szerelme?
Azt hittem igen – pedig tudtam, mi lesz a vége.

Összetörtem. Újra darabokra hullott a szívem.
Ahogy az igaz boldogságot éreztem,
Úgy hasad végig újra a fájdalom bennem.
Úgy érzem, fel kell adnom az életem.

Mert titokban szerettem.