Fáj, hogy soha nem vagy itt velem,
Hogy szemedbe soha nem nézhetek.
Hogy át soha nem ölelhetlek,
Sosem érezhetem, hogy itt vagy velem.

Csak szavak, s mondatok, melyek jönnek.
Felém intézed kedvesen őket.
Olyankor úgy érzem, igenis szeretsz,
Mint legjobb barátot, bármikor ölelsz.

De nem vagy itt sosem.
Élőben nem érezteted szereteted.
Nem ölelsz át, pedig vágyom rá,
Hogy igazán, tiszta szívből rám mosolyogjál.

Téged hiszlek a legjobb barátomnak,
Tőled várom a vigasztalásokat.
Tőled várnám, hogy legyél itt velem,
Ha egyedül vagyok, magányban repdesek.

Mert te mindig mondasz valami szépet,
Mindig mosolyra fakasztod szomorú szívemet.
Pedig csak néha írsz egy-egy mondatot,
Az mégis engem a fellegekig lángol.

Hiányzik arcod kedves mosolya,
Mondd: valamikor az életben láthatlak?
Bárcsak tudnám, te érzel-e irántam szeretetet,
Ahogy én téged, annyira szerethetsz?

Úgy érzem, már csak az álmok útján leszel velem,
S nem fogunk találkozni egyetlen egyszer sem.
Mert úgyis el fogsz menni egyszer,
S én egyedül maradok, örökre!