Időn keresztül boldogok voltunk,
S érzem, mindig is boldogok maradunk.
De vannak olyan rossz pillanatok,
Amikor veszekedünk és egyedül maradunk.
Olykor mindig így érzek,
Először csak viccből verekedünk,
Majd rám szól és hirtelen elmélyedünk.
Leülök egy padra, fejem ölembe hajtva,
Ő össze-vissza kiabál, s nem törődik azzal,
Hogy én mit érzek, hogy mennyire szeretem,
Nem törődik azzal, mit tennék én érte.
Majd leül mellém, kérdez, én nem válaszolok,
Ő csak faggat, mire én elszomorodok.
Hangom megakad, könny csordul arcomon,
Sírok. Az est csöndje vígasztal, a szellő simítja a könnyet arcomon,
Ez egy megkönnyítő sírás, mit vigasztalni nem lehet,
Csak ha egy fiú vigasztal és karjába vesz.
Oly szép és kellemes ez a sírás, mi megkönnyít,
És ő sajnál, hajamat eltűri, s még jobban magához szorít.
A könnycseppeket letörli arcomról, rám nevet, simogat,
Azt mondja - Ne sírj! - s azt suttogja: bocsánat.
De én csak azt mondom: Nem, nem. Nem ő a hibás,
Mert én bántottam, ő csak visszaadta bánatát.
Kézen fog, s sétálni visz az estébe,
Magához ölel, és a szeretetét érezteti velem.
A séta közben gondolkodok őrajta,
Még mindig pityergek, s felnézek az égboltra.
Az éjszakai fény elém száll.
És azt mondja: Teneked rendelte Isten álmaid fiúját,
Hisz ő az, ezért becsüld, szeresd,
Ne áldozz semmit őrá, maradj vele,
Vigyázz rá, védd meg őt, hisz szeret,
Ő lesz a te csillagod, örökre!
És akkor egy gyengéd mosoly kerül arcomra,
Felnézek az égre és mosolygok, átkarolom barátomat.
Éreztetem vele: szeretem, de nagyon,
Ő átkarol s fülembe súg egy szerelmet,
Megmondom neki: örökre vele maradok,
Mert mindig is neked köszönhettem ezt a szerelmet!
1999-09-26