Csendben ülök egy széken, s nézem a tájat,
Nem tudom hol, de szomorkodom.
Nézek a semmibe, és őrzök egy álmot,
A te álmodra örökre vigyázok.

Elsüllyedek a semmibe, ahogy végig érzem,
Hogy fájdalom hasogatja szívem a semmiben.
A semmiért. Annyira fáj, hogy sírni tudnék érte,
Azért, mert szeretem, és csalódtam megint az életben.

Hihetetlen, mennyire fáj ez a magány,
Pedig, úgy látszott, örökre él, és most adjam fel?
Nem tudom. Szinte azt se, hogy élek, vagy álmodok,
És újra csak üldöz a rettentő magány, ami fáj.

Csak annyi volt a szó, hogy igen,
És akkor fájdalom hasadt végig bennem.
Szörnyen fájt és így fájdalom nem ért,
És attól, kit szeretek, a szó attól ért.

Attól, akiről nem hittem el,
Attól, aki mindig az égig repít el.
És most szertefoszlott minden,
Isten úgyis azt akarja: adjam fel.

De miért akarja? Én nem akarom.
Mert ő szeret, még ha hihetetlen is a szó.
De ez megbocsájthatatlan, mert fáj,
Annyira fáj, hogy örökké bánt.

Mindaz, ami hajtott engem, most eltűnt.
Elszaladt életemből, a boldogság már kihűlt.
És én csak egyedül ülök, szemem könnyet ereszt,
Eltévedtem, és szívembe már többet senki be nem léphet.

Eddig nyitva állt 15 évig, de most már bezártam.
Bezártam, hogy csalódás többet ne érje soha.
Az élet tőlem ezt akarta, hát most meg is kaptam.
De kérdem én az élettől: Mit mond, mit tegyek ma?

És mit tegyek holnap? Ha ez van, miért van így?
Akárhányszor eljön a tél, úgy kezdődik, hogy fájdalom ér.
És senki nem tudja, miért? Miért üldöz az élet így?
Sohasem tudom meg, mert senki se akarja, hogy tudjam, miért.

Lehet, hogy csak azért mondom ezeket, mert félek.
Félek az élettől, de mit tegyek ellene?
Győzzem le félelmem? De hogyan, miért?
Ezt senki se tudhatja, hogy miért van ez így.

De én nem adom fel, akármennyire fáj,
Ha az élet így akarja, fogadja el fájdalmam már!
Akarom, hogy szeressenek, akkor én is szeretek,
De ameddig félek, addig szeretlek téged!
2000-01-02