Elhagytam azt, akiben hittem,
Elhagytam legszebb végzetem.
Miért is hittem benne?
Miért hittem, hogy a barátom lehet?

Önbizalmam minden értelmét elveszítettem,
Vele együtt, lelkem, szívem elhagyott engem.
Miért gondoltam, hogy engem szerethet?
Miért hittem a csodában, a végtelenben?

Miért gondoltam azt, hogy tökéletes lehetek?
Miért hittem, hogy neki talán én kellek?
Hogy majd egyszer jön és megvigasztal,
Hogy majd átölelhetem, magához szoríthat.

Miért hittem, hogy bárkinek is tetszhetek?
Hogy van, aki rám gondol a végtelenben…
Létezik valaki, aki tiszta szívből szerethet?
Aki tud úgy szeretni, ahogy én is szeretek?

Feladom az álmaimat, a vágyaimat…
Minek is törekedjek az elérhetetlen álmokra?
Minek küzdjek még? Letörtem, elvéreztem…
A küzdelem elgyengít, teljesen elvesztem…

Minek küzdjek a céljaimért? Jobb nem lehetek…
Ennyire futotta az erőmből, ennyire tellett…
Nem vagyok szép, nem vagyok okos. Még jó sem.
Minden nap küzdöttem, hogy jobb legyek, de ez lehetetlen.

Nem tudok jobb lenni, több nem hozható ki belőlem.
Felesleges volt minden küzdelem tőlem…
Kinek is akartam megfelelni? Magamnak? Másnak?
Hiszen nem értem el egyiket sem… minden hiába.

Összetörtem, belefáradtam a küzdelembe…
Semmi, amit akartam, nem jött össze…
És nincs senki, aki azt mondaná,
Hogy igenis volt bármi értelme… de hiába is mondaná…

Elöregedett testem, lelkem, már nem vagyok a régi,
Talán jobb lenne mindenbe már beletörődni.
Engem már nem hajt előre semmi,
Ebben az életben nincsen már miért küzdeni…

Gúzsba kötve érzem elfáradt kezeim,
Egy árny vagyok, ki követi a magány lépteit.
Van mindenem, s még sincs semmim,
Egy megkötözött lepke vagyok, minek nincsenek szárnyai.

Pedig úgy repülnék, úgy szállnék a végtelenbe,
De erőm elhagyott, ideköt minden, erre a helyre.
Néha úgy elmennék, a szabadság érzéséért,
Hogy fusson végig lelkemen, a megtisztulásomért.

Bűnös lélek voltam, mert szállni akartam,
De talán tényleg olyan nagy bűn, elmenni a szabadsággal?
Miért érzem úgy, hogy megkötöznek,
Hogy elmenni nem tudok semerre sem.

Vagy talán csak én vagyok ilyen szenvedélyes,
Hogy nem bírok meglenni egy helyen?
Hogy nem bírom a kötöttségeket;
Csak én vagyok ilyen erkölcstelen?

De miért? Miért nem nyugszom bele az életbe,
Abba, amit adott nekem a sors? Miért kell még érzelem?
Plusz érzelem, ami égeti tüzem,
Ami mindig lángra lobbantja lelkem.

Vagy talán enélkül élni nem lehet?
Talán ez minden emberben érzést kelt?
Ó, bárcsak szabad lennék, nem ismerve erkölcsöket,
Hogy bátran léphessek a gyönyörű ismeretlenbe…

Tényleg csak álmodtam rólad,
Képzelgés volt minden szavad.
Csak a fejemben létezett szeretés…
Csak egy elképzelt ábránd volt az egész.

Sajnálom, hogy soha nem lehettél az enyém,
Hiszen olyan jó pasi vagy, egy olyan személy,
Aki életvidám, s megnevettet mindenkit,
Akinek van humora, csábereje, tud szeretni.

Mosolyoddal elhozod mindenkinek a napfényt,
Nekem is elhoztad, ezért hálás leszek mindig.
Amikor szomorú voltam, megvigasztaltál,
Mikor örültem, örömömben osztozkodtál.

Ezért szeretlek annyira, mert itt voltál nekem,
Hogy erősítsd az én gyenge szívem.
Úgy éreztem, testvéredként bújhatnék hozzád,
Hogy szorosan ölelj, simogasd hajam, beszélj hozzám.

Hiányzik ez a fajta szeretet nekem,
Amit te adhattál volna minden percben.
Megnyugtattál szavaiddal mindig,
Az érzésekkel nem tudok mit kezdeni.

Soha nem vallottam be magamnak,
Hogy szeretlek, de ez igenis így van.
Mélyen a szívembe zártalak, már tudom,
Hogy ez a szeretés, ami bennem volt.

Miért adott nekem téged a sors?
Miért nem hagytál el végre akkor?
Miért jöttél vissza az életembe?
És miért nem tudok szabadulni tőled?

Ha belegondolok abba, hogy elveszíthetlek,
Szörnyen fáj, úgy érzem, nem élhetek nélküled.
Egy darab veszne el belőlem, úgy érzem,
Ha nem látnám írásaidat többé sohasem.

Szenvedek. Hol jobban hiányzol, hogy elfelejtelek,
De mindig kigyúl egy érzés belőled.
Úgy érzem, tovább kell lépnem,
Talán most már végleg el kell mennem.

Te voltál a jobbik felem.
Mindig jól érzetem magam veled.
De nem tudom itthagyni eddigi életemet,
Amit nagy erőfeszítésekkel felépítettem.

Nem tudom elhagyni a barátom,
Nem tudom, mit tehetnék, milyen áron.
Remélem, miután bevallottam neked mindent,
Nem haragszol meg rám, nem hagysz el végleg.

De már nem tudtam elnyomni érzelmeimet,
Nem tudtam mindezt elhallgatni előled.
És megkönnyebbültem. Akkor is, ha végleg itthagysz,
Legalább tisztáztam mindent, s ez megnyugtat.

Tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat,
Amikor őszintén eléd állok, s bevallom gondjaimat.
Remélem, nem volt hiábavaló ez a pár év,
És te is szerettél talán, mint testvért, a szíved mélyén.

Eltelt pár év, s újra érzem, amit rég,
Amit akkor és ott eltemettem még.
Felszakadt egy seb, amivel nem tudok mit kezdeni,
Nem tudok titkon, elhallgatva szeretni.

Nem tudom már elásni még jobban,
Szívem mélyén érzem szörnyű bánatomat.
Szörnyen fáj, hogy nem lehetek veled,
S elhallgatnom, titkolnom kell érzéseimet.

Nem tudlak nem szeretni, pedig próbáltam.
Próbáltam elnyomni minden érzést irántad.
De felszínre jutott minden megérintett szóval,
A felszínre hoztad minden tetteddel és jóval.

Szenvedek, és nem tudlak szívemből kitépni,
Nem tudlak egyszerűen elfelejteni.
Benne élsz minden mozdulatomban,
A lelkemben, minden egyes szavamban.

Szörnyű kín azt érezni, hogy nem lehetsz az enyém,
Hogy minden okod megvan arra, hogy megvessél.
Lehet, hogy az eső, ami könnyeket csal szememre,
A ború, mi elkeseríti gyenge lelkemet.

Nem tudok már uralkodni az érzelmeimen,
Nem tudom elhallgatni, mit érez gyenge szívem.
Talán csak álomképek ezek, miket érzek.
Talán csak álmodom, s nem lehetek ébren.

Hiszen soha nem érintettél engem,
Nem csókoltál, nem éreztél szerelmet.
S én mégis szeretlek…
Bevallom, még ha el is veszítelek.

Már tudom, hogy nem élhetek veled,
Nem érezhetek semmit, nem szerethetlek.
Le kell zárni ezt a szakaszát életemnek,
Talán ebből meríthetek új erőt lelkemnek.

Nem is tudom, mit akarhattam volna az élettől.
Hogy szeress engem? Hiszen ez lehetetlen.
Nekem már örökké meg van fogva a kezem.
Már nem érezhetek többé édes szerelmet.

Bezártak egy börtönbe, ahonnan nem mehetek el,
Örökké lakatra zárták gyenge szívemet.
Nincs kulcs, mi kinyithatná ezt a zárat,
Nincs semmi, mi kimenthetné vágyaimat.

Bocsáss meg nekem, hogy mertelek szeretni.
Egy ábránd voltál nekem, kivel szerettem együtt élni.
Ez a sorsom, hogy ne legyek már másé,
És szenvedjek, gyötrődjek a megbocsátásért.

Gyenge vagyok… mert nem merek lépni,
Félek az ismeretlenbe elmenekülni.
Nem akarom felhagyni az életemet,
Nem akarok innen elmenni messze.

De elveszíteni sem akarlak...
Mégis ez az egyetlen, mit tehetek magamnak.
Mert neked még nem fájna,
Ami meg se történt, az nem fájhat.

Így csak én szenvedek, de egyszer elmúlik majd,
Egyszer már megpróbáltam, hogy nem téged akartalak.
De eltelt pár év, és ugyanúgy érzek irántad,
Talán még erősebben érzem a fájdalmat.

Nem akarok senkinek szenvedést okozni,
Elég lesz csak magamnak fájdalmat átélni.
Miattad nem ettem, miattad futottam,
A végtelenbe szárnyaltam, veled álmodtam.

Rólad ábrándoztam gyönyörű éjszakákat,
Veled éreztem a megnyugvást, az álmokat.
De ennek vége… kimondtam, hogy szeretlek,
S megkönnyebbültem… most már elfelejthetlek.

Nem akarok egész életemben szomorkodni,
Nem akarlak soha így elveszíteni.
De mindennap átjárja a fájdalom a lelkem,
S tudom, te egy életre szóló ábránd voltál nekem!

Vágyom rá, hogy megérints,
Hogy tested hozzáérjen testemhez.
Vágyom arra, hogy mélyen a szemembe nézz,
Hogy éreztesd, hogy szeretsz.

Vágyom az érintésedre, a suttogásodra,
Hogy mondd, súgd a fülembe,
Hogy vágysz rám, minden szavamra,
Vágysz a testem érintésére.

Mint egy kislány éhes lelkét,
Teletápláld minden szép szóval,
Sok szeretettel, s a testét,
Simogasd, hogy érezze, itt vagy.

Simítsd meg a hajam, bújj hozzám,
Súgd a fülembe, hogy vigyázol rám!
Rám és a kis lelkemre, ami most sír,
Hogy nem lehetsz vele, s nem érti, miért.

Elképzelnék egy másik életet is veled,
Elképzelem, hogy te szeretsz engem.
Hogy veled élnék, csókolom a szád,
S hogy te altatsz el esténként már.

Szenvedek… Tudom, hogy el kell hagynom téged…
Tudom, hogy ábrándokkal élni nem lehet…
Tudom, hogy fontos vagy nekem,
De nem tehetem ezt meg, hát elmegyek…

Elmegyek, mert szörnyen szenvedek…
Hogy ezt csinálom az életemmel.
Soha többé nem leszek boldog már…
Nem szállhatok szabadon, mint a madár…

Nem szárnyalhatok veled messze földekre,
Nem ölelhetlek át, s nem érinthetlek meg.
Pedig ez lenne most minden vágyam,
Mégis el kell mennem, hogy ne láthassalak.

Gyötrődöm. Fáj a szívem, nem hittem, hogy ez lesz velem.
Nem hittem, hogy így megszerethetlek egyszer.
Mindig azt várom, hogy gyere hozzám,
Várom, hogy felbukkanj valahol az utcán.

Nem bírom ezt, minden nap könnyeket ejtek,
Mert hiányzol, s nem tudom, mit tegyek.
Lehet, hogy erkölcstelen vagyok, de már tudom,
A szívemnek egyszerűen nem parancsolhatok.

De közben nem akarlak elveszíteni,
Nem akarok miattad minden nap sírni.
Nem akarom ezt tenni azokkal, akik szeretnek,
Nem akarok így élni, gyötrelmekkel!

Lehet, hogy tényleg le kell mondanom rólad,
Még ha tudom is, hogy szenvedni fogok miattad.
Bárcsak megkönnyítené valaki a döntésem,
Bárcsak lenne valaki, aki segíthetne nekem.

De nincs senki és egyedül vagyok.
Az érzelmeimmel, a bánatommal maradok.
Bárcsak itt lennél és megölelnél, csókot adnál arcomra,
És mondanád azt, hogy nincsen semmi baj…

De nem vagy itt, hogy enyhítsd fájdalmam…
Nem vagy itt, s talán nem is leszel soha.
És én elmegyek. Érzelmeimmel… itt hagyok mindent,
S elhagyom mindazt, mit szerethetnék, az életemet…

Hiányzik szemed ragyogó kéksége,
Hiányzik lelked forró perzselése.
A szíved dobbanása- hogy velem légy,
Elutasításod, s szereteted tűzben ég.

Vágyom arra, hogy találkozzunk egyszer,
Hogy arcomra forró csókot adj, ölelj.
Szoríts magadhoz úgy, ahogy sose tetted,
Fogd meg kezem újra, melegítsd fel!

Hadd nézhessek szemedbe mélyen,
Hadd érezzek kínt gyötrő szenvedéllyel.
Hadd érezzem, hogy itt vagy velem mindig,
S ha szomorú vagyok, ne hagyj sírni!

Annyira vágyom rá, hogy megérints,
Nem kívánok mást, csak hogy magadhoz szoríts!
Hogy mosolyogj rám bátortalanul, félénken,
Nézz rám szeretettel, ugyanolyan kedvességgel!

Légy itt velem, hogy újra láthassalak,
Hogy arcodra újra csókot adhassak,
Mint hat évvel ezelőtt, mikor mellettem voltál,
Azóta is ugyanolyan szeretettel vágyom rád!