Gyermekies szeretés, mit irántad érzek,
Játszadozom a heves érzelmekkel.
S nem tudom, vajon mi számít jónak,
Ez egy szomorú, szomorú játék marad.
Amit veled érzek, nézd a játékom,
Nem tudom, igazi érzelem-e vajon.
De megdobogtatod a szívem,
Előhozod legrosszabb félelmem.

Úgy szeretlek, mintha gyermek lennél,
Magamhoz ölelnélek gyengén.
Csókot adnék ajkadra, simogatnám hajad,
Hogy érezd, van valaki, aki óv, véd téged, simogat.
Én is gyermekien szeretlek téged, bújnék hozzád,
Örömömben, bánatomban megvigasztalhatnál.
Talán ez az érzés több mint barátság,
Hiszen minden szeretetem neked adnám.

Nézd a játékom, remélem nem félsz,
Hogy beleesel durva játékomba a végén.
De én komolyan játszom, tiszta érzelmekkel,
Csak bevallani őket sosem merem.
De ne félj tőlem soha, ha vigasztalni akarsz,
Karjaimban tiszta szeretettel fogadni foglak.
Nem szabadna játszanom az érzelmekkel,
De nem is akarom, hogy felejts el!

Nem tudom, mit érezhetek irántad,
Ha mindig keresem léted, hogy itt maradj.
Mikor féltve őrzöm tekintetedet,
Hogy soha el ne vegye senki tőlem.

Mosolyodra gondolok, ami nyugtat,
Féltve őrzöm éjjelenként álmodat.
Vajon mit érzek, ha hevesen ver szívem,
Ha belegondolok, itt leszel velem.

Szomorúan nézem a fákat, a tájat.
Érzem a közelgésed, a vágyakat.
Melegség önti el lelkemet, ha rád gondolok,
Ha újra látlak, mosolygok, mert boldog vagyok.

Forrón nyomja lelkem ez az érzés,
Talán csak egy ábránd, egy tévedés.
Megtévesztettél szavaiddal, mosolyoddal,
Elárasztottál ködös vágyakkal.

Fürkészem az eget, ahol ezer csillag ragyog,
S felkavart lelkemmel nem tudom, mit akarok.
Talán csak azt, hogy átölelj, magadhoz szoríts,
Hogy érezzem közelséged, öleléseddel bolondíts!

Néha úgy érzem, akarom, hogy szeress,
De néha nem akarom, hogy kedvelj,
Jobban vágyom szeretetedre, mint másra,
De félek, hogy mélyebben érzel majd irántam.

Nem tudom, mit érzek irántad, ha rám nézel,
S mosolyra fakaszt gyengéd tekinteted.
Szerelmet nem érezhetek irántad, de akkor mit?
A barátság túl kevés lenne, ennyire szeretni.

De akkor miért van az, hogy kereslek?
Mindig vágyom jelenlétedre.
Miért van az, ha nevetsz, rád nevetek,
S ha meglátlak, hevesen ver szívem?

Nem, ez szerelem nem lehet,
Barátság viszont túl kevés ehhez.
Akkor mit érzek, mi az, ki kettőnk között áll?
Talán egy van, gyönyörű ábránd.

Hiányzik a szemed égkék ragyogása,
Mosolyod felhőtlen csillogása.
Ölelésed meleg, szívből jövő szereteted,
Puha érintésed, lágy, kedves tekinteted.

Milyen is egy mély szeretet,
Mi fiú és lány között meglehet.
A sugárzó melegség, a gyengédség,
A törődés, a kellemes együttlét.

Egykoron, egy pillanatig szenvedély élt bennünk,
De a valóság más, nem maradhatott más köztünk.
Csak a mély és gyengéd szeretet,
Mit két jóbarát érezhet.

Hullajtottam könnyeket, mikor elmentél,
Még búcsúzni se tudtunk úgy, ahogy szeretném.
De kedves álmomban megtörtént,
Hogy arcomra csókot adtál, forrón átöleltél.

Álmomból felriadva futottam volna hozzád,
S mélyen átöleltelek volna, könnyeket potyogtatván.
Mondtam volna neked, hogy vigyázz magadra,
Légy jó, hiányozni fogsz, s jó utat!

Még utoljára gyönyörű szemedbe néztem volna,
S arcodat néztem volna, gyengéden végigsimítva.
S még egyszer szorosan átöleltelek volna,
Hogy érezd: lelkedben mindig ott leszek vigyázva, téged óvva!

Szívedben forróságot hoznék, ha rám gondolnál,
S könnyedet letörölném, ha magányodban sírnál.
Végigsimítanám arcod, ha szomorú volnál,
Füledbe halkan csendes dalt dúdolnák.

Hiányzol, egész nap gondolok rád,
S ha újra hazajössz, elsőként futnék hozzád!
Újra csókot adnék selymes arcodra,
Megölelnélek, hogy érezd, szívem újra dobban.

Nem szerettem a szerelmemen kívül senki mást,
Így, ahogy téged, életembe beléptél már.
S ezért nehezen engedek el, de muszáj,
Bár feledni nem foglak soha már!

Megőrizlek a szívemben örökre téged,
Mert te voltál a legjobb barátom s örökre te leszel,
Mert ha nem is vagy itt, szívemben élsz,
Hiányzol, s újra várom, hogy megnevettessél!

Siess haza, mert itt vár már mindenki,
S főleg én, hiszen oly sok mindent megéltünk mi,
Még ha néha bántottalak is, és bántottál engem te is,
Várni fogok rád, siess haza, mert szeretlek így is!

Az első pillanatban elöntött a melegség,
Amikor először a szemembe néztél.
Az első pillanatban elöntött a remegés,
Mikor kezeddel hozzám értél.

Hangod nyugtatott minden percben,
Kezed érintett melegen.
Tekinteted elárulta félelmed,
Hogy talán belém szerethetsz.

Vágytam a jelenlétedre,
Mindig az ajtót néztem, mikor lépsz be,
S boldog voltam, ha itt voltál,
Nevettünk, és rám mosolyogtál.

Hozzám bújtál mosolyogva, édesgetve,
Mint aki egy kislányt ölel,
S csendes puszit adtál arcomra,
Kimutattad szereteted minden mozdulatodban.

A legjobb barátom voltál és szeretlek,
Őrült szeretetet adtál nekem,
Talán vonzalmat is, de inkább melegséget,
Mintha testvérem lettél volna, kedveltelek.

Ahogy a gyönyörű kék szemeddel rám nevettél,
Úgy öleltél tekinteteddel a napfénynél.
S szerettél velem megosztani édes meséket,
A világ végére is elvittél volna engemet.

De erre a boldog szeretetre féltékeny lett a világ,
Mert senki nem gondolta volna, ennyire megszeretjük egymást.
A félelem fogta el szerelmemet,
Hogy miattad talán örökké elveszíthet.

De őt én nagyon szeretem,
Nem szabad őt elveszítenem.
Soha, semmi áron,
Mert ő az én álmom.

Választanom kellett, egy barát, vagy az örök szerelem,
És én a szerelmet választottam, az örök végtelent.
Nagy fájdalom lett volna az ő elvesztése,
De a tied is fáj, de már elveszítettelek.

Tudom, hogy kellettem volna neked,
Talán szerelemből, de én csak kedveltelek.
Megkavartad érzéseim teljesen,
De tisztán gondolkodtam: vajon mit érzek.

Irántad nagyon erős szeretetet,
Őiránta igaz, őszinte szerelmet.
És ha őt elhagynám, belehalnék,
A szellemek világa közé mennék.

Téged elveszítettelek, igaz, sajnálom nagyon,
Veled a lét egyszerű boldog élet volt.
S elfelejtettem minden gondot,
Minden betegséget, szereteted odaadó volt.

De rájöttem, nem lehet két férfi az életemben,
Akármennyire is szeretlek, nem adom el lelkem.
Nem dobom el eddigi életem,
Inkább elveszítelek.

De úgy veszítelek el, hogy tudom,
Te voltál a legjobb barátom.
Szerettelek és őszintén fáj az eltávolodásom,
De meg kell értened, szörnyű volt ez a fájdalom.

Hidd el, soha így barátért nem sírtam,
De érted elkeseredetten zokogtam.
Mint ha édes testvéremet veszítettem volna el,
Szörnyen fájt, de meg kellett tennem.

Bocsásd meg nekem, hisz tudom, szeretsz,
És érzem a szívemben, hiányzom neked!
Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg,
S ne sírjon értem két szép kék szemed!

Most már tudom, ti egymásé vagytok,
Szerelmeteket nem törhetem meg,
De átkozlak titeket, a gyávaságot,
Mit sose érthettetek.

Ő volt minden álmom,
Hogy egy életen át barátok maradunk.
Szeretem őt, elárulom,
De csupán szeretetből, ezt csak álmodom.

Mert te elvetted tőlem,
Ezért megátkozlak,
Hogy nagyképűen nézel,
Azt hiszed, bántasz.

De csak kinevetlek,
Mert ez a gyávaság,
Csak irigységből nevetsz,
Hogy rám jobban vágy.

Engem mindig is szeretett,
Jobban, mint bárki mást,
És tudom, gondol rám és érez,
Szeretetet és hiányt.
2003-03-02

Mitől is szép a világ?
Átrepülni a szerelem szárnyán át?
Mily csodálatos is az,
Ha átölelhetem álmomat.

Nincs szebb dolog a világon,
Ha van, ki szeret téged,
Ki átölel ezen a szörnyű világon,
Kit magadnak érzel.

Hogy mitől is szép a világ?
Ha egy szeretőt magadnak mondhatsz,
S hogy miért?
Mert ő mindenáron megvéd,
És Ő a tiéd!

Nincs szebb dolog a titkoknál.
Mit ketten tudhattok csak,
Tietek lehet az egész világ,
S élhettek az álmaitoknak.

Bárcsak megérinthetném az ajkát,
S foghatnám a kezét,
Átölelném derekát és izmos vállát,
Vagy erősen a szemébe nézhetnék!

Titokban találkozhatnánk,
Titokban adhatna csókokat,
Átélnék vele sok csodát,
Átölelném őt titokban.

Miért nem szállhatok én fel az égig,
Miért nem futhatok el kínomban?
Itt hagynám a világot csak egy pillanatra,
Hogy vele lehessek az örökkévalóságban.
2003-01-22