Elhagytam azt, akiben hittem,
Elhagytam legszebb végzetem.
Miért is hittem benne?
Miért hittem, hogy a barátom lehet?

Önbizalmam minden értelmét elveszítettem,
Vele együtt, lelkem, szívem elhagyott engem.
Miért gondoltam, hogy engem szerethet?
Miért hittem a csodában, a végtelenben?

Miért gondoltam azt, hogy tökéletes lehetek?
Miért hittem, hogy neki talán én kellek?
Hogy majd egyszer jön és megvigasztal,
Hogy majd átölelhetem, magához szoríthat.

Miért hittem, hogy bárkinek is tetszhetek?
Hogy van, aki rám gondol a végtelenben…
Létezik valaki, aki tiszta szívből szerethet?
Aki tud úgy szeretni, ahogy én is szeretek?

Feladom az álmaimat, a vágyaimat…
Minek is törekedjek az elérhetetlen álmokra?
Minek küzdjek még? Letörtem, elvéreztem…
A küzdelem elgyengít, teljesen elvesztem…

Minek küzdjek a céljaimért? Jobb nem lehetek…
Ennyire futotta az erőmből, ennyire tellett…
Nem vagyok szép, nem vagyok okos. Még jó sem.
Minden nap küzdöttem, hogy jobb legyek, de ez lehetetlen.

Nem tudok jobb lenni, több nem hozható ki belőlem.
Felesleges volt minden küzdelem tőlem…
Kinek is akartam megfelelni? Magamnak? Másnak?
Hiszen nem értem el egyiket sem… minden hiába.

Összetörtem, belefáradtam a küzdelembe…
Semmi, amit akartam, nem jött össze…
És nincs senki, aki azt mondaná,
Hogy igenis volt bármi értelme… de hiába is mondaná…

Elöregedett testem, lelkem, már nem vagyok a régi,
Talán jobb lenne mindenbe már beletörődni.
Engem már nem hajt előre semmi,
Ebben az életben nincsen már miért küzdeni…