undefined

Ha szeretünk valakit, az azt jelenti, hogy bármit megtehetünk vele? Csúnyán beszélhetünk, ráordíthatunk minden ok nélkül, csak azért, mert rossz kedvünk van? Azért, mert tudjuk, úgyse lép ki a kapcsolatból, mert az túl bonyolult lenne? Nem csaphatja ránk az ajtót, hiszen az övé a fél lakás?


Miért van az, hogy idegen emberekkel kedvesek vagyunk, csak azért, hogy jó legyen az első benyomás? Míg a saját szeretteinkkel, a családtagjainkkal, szerelmünkkel, testvérünkkel bunkók vagyunk… Pont azokkal, akiket elvileg szeretünk? Másokkal szemben pedig tudunk udvariasak, tisztelettudók lenni, pedig őket nem is ismerjük?


Miért van az, hogy pont a párunk az, aki szemét módon képes bánni velünk? És hogy általában a férfiakra jellemző ez a fajta mogorvaság. Mi nők még mindig háttérbe szorulunk? Még mindig létezik a férfi felsőbbrendűség? Gyereket szülünk, keményen dolgozunk, sokszor munka után is az itthoni teendőkkel foglalkozunk, míg a férfiaknál még mindig az a természetes, ha munka után megisznak pár doboz sört néhány jófej barát társaságában, amíg az asszony otthon marad a gyerekkel? Ha pedig a hétvégi péntek estét mégis az családdal kell tölteni, mindenki szemében a feleség egy hárpia, mert nem engedi el szegény, dolgos urát egy kis sörözésre a cimborákkal? Persze, mi nők is kiruccanunk néha a csajokkal… úgy havonta egyszer… jobb esetben… De ha az az időpont ütközik a pasis péntek estével, amikor is apuka van a gyerekkel, akkor szóvá teszik, hogy ugyan má’ miért nem az anyja van vele?


És miért van az, hogy sok-sok év után már megengedik maguknak a férfiak, hogy kedvesség helyett bunkózzanak? Miért múlik el a romantika, a meglepetés, a szép szavak? Talán nem érdemeljük meg? Talán annyi év után, gyerekszülés után, a sok gondoskodás után ez már nem jár nekünk? Magától értetődő, hogy eltűrjünk mindent egy kapcsolatban? Ha pedig felállunk, kihúzzuk magunkat és tovább állunk, drasztikusabb lépést teszünk, akkor mi vagyunk a rosszak? Minket tesznek felelőssé, mert máshoz fordulunk? Kedvesebb emberek felé?
Igaz, hogy mi nők is tudunk bunkók lenni, sőt! De! A férfiak nem olyan érzelmesek, érzékenyek, mint mi nők! Ők erősek, képesek elviselni a női hisztit, erre vannak kódolva. A nők a hormonjaik ingadozásával a hangulatukat is megváltoztatják, ez természetes dolog. Csak tudni kell kezelni…


Férfiak! A nők évek múltán is kedvességre, megbecsülésre és tiszteletre vágynak. Szép szavakra, amik őszintén hagyják el az ajkaitokat! Ölelésre, összebújásra és szeretetre. Ha látjátok rajtunk, hogy szomorúak vagyunk, kérdezzetek rá a bánatunkra és öleljetek meg minket! Ha pedig nektek van gondotok, ne rajtunk töltsétek ki, hanem inkább beszéljetek róla, mi meghallgatunk titeket. Cserébe ti is megértést, odaadást kaptok majd!


Mert, ahogy egy kapcsolat elején, amikor még idegenek voltunk egymásnak, akkor is a lényünk legjobb arcát mutattuk. Kedvesek voltunk egymáshoz és vágytunk egymásra. Szép szavakat és rengeteg dicséretet mondtunk a másiknak. Simogattuk egymás arcát, és bele tudtunk nézni a másik szemébe. Amikor megláttuk egymást, elmosolyogtuk magunkat. Ne hagyjuk, hogy ez annyi év után eltűnjön…


A kapcsolat elején, amikor szerelmesek vagyunk, szárnyalni tudnánk… valahogy mégis elfelejtünk az évek során repülni… Megunjuk egymást a hétköznapokban, képtelenek vagyunk kimutatni a szeretetünket… Akaratlanul is megbántjuk a másikat, és észre se vesszük…


Sokszor csak akkor kapunk észbe, amikor már késő… pedig számos figyelmeztető jelet küldünk… talán még ki is mondjuk a bánatunkat… és mégis… az utolsó pillanatig meg vagyunk győződve arról, hogy minden visszafordítható. Aztán amikor véget vetünk a kapcsolatnak, a párunk akkor kapja fel a fejét…
Hiába…