Nem is tudom, mit írjak neked,
Hiszen már nem tudom, hogy írjak verset.
De a fájdalom oly’ mély és keserű,
Muszáj elmondanom: mi fáj legbelül.

Szerettelek volna még utoljára látni,
Még ha te nem is tudtál volna engem nézni,
Szerettem volna kezedet megfogni,
S hogy szeretlek - a füledbe súgni.

Egyetlen egy nap lett volna hátra,
Hogy meglátogassalak sok év után újra.
S fáj, hogy nem mondhattam el neked,
Hogy egész életemben – ha nem láttál is – szerettelek.

Lányaid örök harcot vívnak egymással,
Kibékíteni őket már te sem tudod,
De talán onnan föntről súgsz nekik szavakat,
Hogy csituljon küzdelmük most.

A szívemben örökké ott marad a fájdalom,
Hogy nem láthatlak többé az alkonyon.
De tudom, hogy te már megkönnyebbültél a fájdalomtól,
És fogod a nagymama kezét újra a mennyországból.

Most már újra találkozhattok,
És békésen vigadhattok.
Ott fenn, ahol nincs rossz, nincs fájdalom,
Újra ölelhetitek egymást a távolon.

Ígérem, ha kinézek az égre,
Rátok fogok gondolni nevetve.
S azért nevetve, mert ti is így akarjátok,
Miért is sírjak, ha ott fenn találtátok meg újra a boldogságot?!
2009-07-27