Amit Isten ad, azt el is veheti,
Így szól a mondás, mindenki ismeri.
Most adott nekem egy életet,
Amit hat hét után el is vett.

Hagyta, hogy örüljek egy pillanatig,
Tervezzem a jövőt, az utat egy célig.
De csak pár hetet adott, s reményt,
Hogy érezzem egy új gyermeki élet ízét.

Majd úgy döntött, mégse adja őt nekem,
S nem tudom, miért… miért vette el ezt az életet.
Talán nekem volt valami bűnöm?
Hogy nem hagyta, hogy ő felnőjön?

Hiszen mindenkin csak segítettem,
Állandóan más problémáját hallgattam meg.
Talán ez volt az oka mindennek,
Hogy ezentúl csak magammal törődjek.

Nem akarom fájdalmam mutatni senkinek.
De miért ne mutassam? Miért ne tudja senki sem?
Hogy ez mennyire fáj nekem…
Hogy elveszítettem egy életet…

Mindenkinek a problémájával én törődtem,
Az enyémmel nem foglalkozott senki sem.
Mindenkin segítettem, ahogy csak tudtam,
De az én gondjaimat egyedül megoldhattam…

Senki nem segített. Egyedül voltam,
A kórházba is biciklivel jártam.
Nem vitt senki, nem hozott haza senki.
Nem volt más velem, csak a fájdalom, a kín.

A kórház folyosóján egyedül sírtam.
Nem vigasztalt ember, csak a csupasz falak…
Kezem nem fogja, kitől vártam,
Nem simogatott vigasztalóan…

Pedig ő adta meg a pillanat örömét,
Ő döntött úgy, mégis elveszi egy ember életét.
De nem vigasztalt azért, mert veszteséget okozott…
Könnyeim nem törli le senki, csak zokogni tudok…

2012-05-12