Ugyanaz a kislány vagyok,
Mint tíz évvel ezelőtt voltam,
Ugyanazon érzelmek rabja vagyok,
Mint egykoron: úgy szerettem, ahogy akartam,
S azt, akit akartam, olyan erősen,
Ahogy az északi szél széjjeltép engem.

Ugyanaz a szerelem ég bennem,
Ugyanolyan szenvedéllyel szárnyal szívem,
Mint kislány koromban, az első éjjelen,
Mikor szerelmeket érezhettem.
Ez az, mi fiatalon tartja az embert,
Hogy képes szeretni, halni az érzelmekkel.

Ugyanúgy tűzben ég lelkem,
Ugyanúgy érzem az élő Istent.
Ugyanúgy álmodok az érintésről,
A csókokról, mint egykoron, akkor.
S a fájdalom széjjeltép minden éjjelen,
Mikor fáradtan lehunyom szomorú szemem.

Olyan szabadnak érzem magam,
Mint a madár, ki száll a magasban.
S bármikor képes lenne mindent elhagyni,
Mert nem képes ő kötöttségben élni.
Bárcsak nekem is szárnyakat adna az ég,
Hogy elrepülhessek oda, ahova vágyom rég.

Szeretem az életemet. Szeretem az életet.
De kell nekem valami új, mi boldoggá tehet.
Bárcsak lenne még egy énem, ki szabad lenne,
Bűntudatot, erkölcsöket nem ismerve,
Csak szállna, szállna a végtelenbe,
Szállna oda, ahol egyedül lehetne… mint régen…

2010. 10. 30.