Volt egy fiú, kinek kék szeme ragyogott az enyémbe,
Volt egy fiú, kinek mosolya nevetett az enyémre.
Egy fiú, kinek arca maga volt a derű,
A mosolya megnevettetett minden jólelkűt.

Ez a fiú maga volt az őrült őszinteség,
Tekintete mégis félénken irányult felém,
S nem tudtam soha, hogy miért,
De talán azért, mert tőlem félt.

Hogy miért félt, azt nem tudom,
De talán őt most újra láthatom.
Hiszen annak idején jó barátok voltunk,
Arcomra csókot akkor csak nekem adott.

Emlékszem, mindig megmosolyogtatott,
Sok levelet írtunk egymásnak, barátok voltunk.
Engedte, hogy mellé üljek a buszon,
Hogy megfogjam kezét, ha játszottunk.

Mindig fütyörészett, mint egy kismadár,
Nagyon egyedien csinálta, ügyes volt akkor már.
Már akkor is szerettem volna testvérien szeretni,
Őszintén gyönyörű tekintetébe nézni.

Szerettem volna őt bekóstolni,
Olyan szép arca volt, akartam őt szeretni,
Mintha testvérem lett volna, csodáltam,
Öleltem volna minden álmomban.

De elváltak sajnos rögös útjaink,
S róla azóta nem is hallottam máig.
Míg egy nap, egymásra találtunk,
És elkezdtünk beszélgetni, barátok maradtunk.

Megbeszéltük, hogy találkozunk. De még nem jött el a pillanat.
Talán most már nem várat sokat ránk ez a feladat.
És akkor újra látom majd mosolygó szemeit,
Megölelhetem végre, hallgathatom szavait.

Együtt nevethetünk újra, hat év után is,
Mosolyoghatunk egymásra, talán kapok egy puszit is.
Nagyon hiányzott ez az önfeledt nevetés,
Amit csak ő tud adni, ezt a szép szeretést.