Volt egy srác, kit úgy hívtak: Yoz.
Gyönyörű, mosolygós szeme volt.
Egymás mellett ültünk az iskolapadban,
Közös témánk is megvolt: guppik, a halak.

Csendes fiú volt, egyedi stílussal,
Szerette a zenét, a tetoválásokat.
Én mégsem ismertem igazán,
Mintha már akkor tudta volna, mi vár rá.

Sajnos, ő már nincs többé…
24 éves volt, mikor Isten úgy döntött: élete már az övé.
De nyugtat a tudat, hogy tartalmasan élt.
Látta Angliát, Párizst, elért minden célt.

Mégis: mily rövid 24 év, hihetetlen,
Az ember épphogy megszülethetett,
Mégis életét vették,
Máris eltemették.

Kedves Yozie! Nagyon sajnálom, hogy elmentél.
Hű padtársamként rád emlékezem örökké!
Emlékszem, adtál nekem játék lepkéket,
Mert mindig láttad, könyvembe rajzoltam őket.

Emlékszem illatodra, és talán furcsa,
Hogy mi mindenre emlékszik ilyenkor az agy.
Most minden emlékem elevenné válik,
Minden képet látok magam előtt szállni.

Nagyon kevés 24 év! Nagyon kevés!
Az ember bele se mer gondolni, olyan kevés.
Legszörnyűbb dolog a világon, fiatalon elmenni,
Felfoghatatlan, milyen keveset hagyott téged Isten élni!

Szomorú lett ez az október.
Szomorú ősz, mert elment egy jó ember.
Egy fiú, ki mindig jó volt,
S tehetséges, kedves, minden, ami jó.

Sok ember fájdalmat érez most s ürességet.
Nyomorúságot, fájdalmas tekinteteket érez.
Majd utolsó találkozásunkkor, ha elered az eső,
Sír majd az ég is, s sírni fog minden nő,

S minden férfi, ki téged szeretett,
Hagyjuk majd élni az érzelmeket.
Elbúcsúzunk majd tőled, most már végleg.
Elköszönünk tőled, hadd menj az égbe!

2010. 10. 26. Sz.J.