Utolsó vers, melyet még írok,
Melyben kiöntöm lelkem,
Miben még megbízhatok,
Ezennel bezárom életem.

Mert talán még te lennél az egyetlen,
Kit továbbra sem szeretni lehetetlen.
Hisz te voltál az egyetlen,
Kit mindig, de nagyon szerettem.

Rólad szól a legtöbb, és utolsó versem,
Rólad még a csillagok alatt is énekeltem.
Téged úgy szerettelek, mint még senkit soha,
Aki életemet megváltoztatja, az te vagy!

Ez az utolsó vers a legszebb,
Hisz rád gondolok ebben a versben,
Még ha messze is leszel,
Téged el nem feledlek.

Bevallom, most is könnyet ereszt szemem,
És téged még most is szeretlek,
Te vagy az első és utolsó igaz barátom,
Ki elmondott nekem minden érzett szót.

Azt hiszem, nélküled egyedül maradtam,
De te megtanítottál mindarra,
Hogyan kell szeretni és gyűlölni,
Hogy kell egy egész életet leélni.

Ez az utolsó versem életemben,
Hisz előtted nyitva állt lelkem,
De most teljesen bezártam szívem,
Ki megnyithatja, csak te vagy, az egyetlen.

Mert téged szerettelek a világon a legjobban,
Csak neked szerettem mesélni érző szavakat.
Hiányzol és én tettem egy fogadalmat,
Hogy örökre szeretni foglak.

Egy könnycsepp esik a papírra,
Szomorú vagyok, és csak ülök egymagam.
Végiggondolok mindent,
Mikor szép volt minden.

Érzem, még mindig kellesz nekem,
De nem tudom, gondolsz-e rám, válaszom: nem.
Az összes csillag fenn van most,
De közülük egy, csak egy ragyog.

Az én szerencsecsillagom,
Hisz’ ha fent van, mindig szerencsét hoz,
És most a tücsök is azt hegedüli,
Egyedül maradtál, és én is.

A csillagok már szomorú tanúk,
Mert sok pillantást láttak azok,
Mik rossz pillantások voltak,
Rád és rám, hisz ezt már előre megjósolták.

Ezek az érzések benne vannak ebben a versben,
És feladásomat várják az égi csillagok,
De tudod mit? Nem hagyom, hogy ez végbe menjen,
Nem adom fel, hogy elfeledjél, nem adom fel, soha…
1999-02-18