Elhagysz, s nem remélsz.
Fáj neked a szó, s te mégis elmész.
Kell neked a hangom,
De ki nem mondod.
Szomorú titkaidat magadban tartod.
Elhallgatsz, s meg nem szólalsz.
Csak hallgatod a csendet, sóhajtasz,
Úgy viselkedsz, mint akiben két élet van,
Nevetsz, ha látsz, de ha nem érezlek,
Könnyek folynak ki belőled.
Szemed behunyod, sírsz,
Vágysz utánam, de csak a reménynek élsz.
Hátha megszakad szívem,
Hátha lángra lobban lelkem,
S tűzként ég el benned életem,
Mi el nem hagy, ez nekem a végtelen.
Hallom, hogy szólítasz,
S álmodban azt kérded:
Miért tett velem ilyet az élet.
Ringatod magad csendesen és magányosan,
Hallgatsz, mint a sír, kedvesen mosolyogva.
De félsz, hogy elhagy a remény,
Melletted nem lesz többé lény,
Hidd el, én megértelek,
Szívedben örökre ott leszek.
S ha sírsz, bensődben vigasztallak,
Érezni fogod, csak én nyugtathatlak.
Itt már nincsenek szavak,
Csak remények, gondolatok és érzelmek.
Szívveszítő remények,
Mik elhasadnak benned.

A fájó remények,
De boldogságom erős és téged elintéz,
Mégis lelkemben sírok, mert elítélsz.
Én akartam, hogy maradj,
De te elmentél, és érzem, elhagysz.
S fájó könnyet ejtek irántad,
S most mindketten sírunk.

De a fellegek felett egymásé maradunk…
1999-03-15