Már elkezdtem csomagolni.
Napok vannak hátra,
S mindannyian el fogunk menni,
Egy másik házba, másik lakásba.

Szerettem itt lakni.
A szélfúvás messziről hallatszott,
Zörgette a fák ágait,
De nem tört át ezen az ablakon.

Friss levegő illata áradt be hozzánk,
A szoba szép fényes volt,
Világos falak mosolyogtak ránk,
Itt minden csendes volt.

Babám néha megtörte a csendet,
Volt, ki haragudott is érte,
Ennek ellenére szerettem itt minden szépet,
A padlót, a falakat, a mennyezetet.

Olykor beszéltek hozzám,
Nyugtattak, ha sírtam.
Örömömben táncoltak velem,
Minden csendes hajnal.

Itt fogant meg édes lányunk is,
Ezen a négy fal között,
Vele kinőttük sajnos az otthont,
Így új otthont kellett keresnünk.

Hiányozni fog nagyon.
Az ablak, az ajtó, a szekrény.
Hiányoznak a kiabálások,
Minden lakó, minden lény.

Már csak pár hét, és elmegyünk,
Még szépen állnak a bútorok,
De már a képek nincsenek a helyükön.
Már elraktam pár dolgot.

Kezdenek üresek lenni ezek a szép falak,
Kezd kicsit nyomasztó lenni.
Elszáll minden szép gondolat,
S már most kezd hiányozni.

Kicsit visszamegyünk a múltba,
Visszamegyünk oda, ahol eddig laktam,
És tudom, jó lesz ott is minden gondolat,
Közel lesz minden, ami itt távol maradt.

Ezért nem félek elmenni,
Mert talán ott is jó lesz.
De szerettem nagyon itt lenni,
Itt lakni, itt enni, szerettem.

Szerettem itt játszani gyermekemmel,
Szerelmeskedni édes szerelmemmel,
Szerettem itt főzni, takarítani lelkesen,
Szerettem itt élni csodás életem!

Szakadó esőben fekszek itt az ágyamban,
Mellettem kislányunk szendereg mély álomban.
S te is itt vagy velem, mellettem,
Gyengéden érintem heves tested.

Csak fekszünk egymás mellett, mint feleség és férj,
Az ég dörög hangosan, s egyre csak villámlik.
Szemed csukva, s úgy simogatod bőröm,
Gyengéd érintések ezek, ez az igazi öröm.

Szeretlek már nagyon, régóta.
S csak veled képzelem el az életet vágyódva.
Soha nem fogok kiszeretni belőled,
Mindennap még hevesebben ölellek.

Szeretem a te szerelmedet.
És el se tudnám képzelni mással ezt az életet.
Te vagy a mindenem, a legjobb pasi,
Minden tulajdonságoddal imádlak szeretni.

Belehalnék abba, ha elveszítenélek,
Ha mást szeretnél, nem engem.
El sem tudnám képzelni, hogy mást szeress,
Hogy ne az enyém legyél egy életre.

Éjjel azt álmodtam, más is van rajtam kívül,
S nagyon szomorú voltam, hogy másnak örülsz.
De szerencsére ez csak álom volt, nem így van,
És te csak minket szeretsz a lányunkkal.

Volt egy fiú, kinek kék szeme ragyogott az enyémbe,
Volt egy fiú, kinek mosolya nevetett az enyémre.
Egy fiú, kinek arca maga volt a derű,
A mosolya megnevettetett minden jólelkűt.

Ez a fiú maga volt az őrült őszinteség,
Tekintete mégis félénken irányult felém,
S nem tudtam soha, hogy miért,
De talán azért, mert tőlem félt.

Hogy miért félt, azt nem tudom,
De talán őt most újra láthatom.
Hiszen annak idején jó barátok voltunk,
Arcomra csókot akkor csak nekem adott.

Emlékszem, mindig megmosolyogtatott,
Sok levelet írtunk egymásnak, barátok voltunk.
Engedte, hogy mellé üljek a buszon,
Hogy megfogjam kezét, ha játszottunk.

Mindig fütyörészett, mint egy kismadár,
Nagyon egyedien csinálta, ügyes volt akkor már.
Már akkor is szerettem volna testvérien szeretni,
Őszintén gyönyörű tekintetébe nézni.

Szerettem volna őt bekóstolni,
Olyan szép arca volt, akartam őt szeretni,
Mintha testvérem lett volna, csodáltam,
Öleltem volna minden álmomban.

De elváltak sajnos rögös útjaink,
S róla azóta nem is hallottam máig.
Míg egy nap, egymásra találtunk,
És elkezdtünk beszélgetni, barátok maradtunk.

Megbeszéltük, hogy találkozunk. De még nem jött el a pillanat.
Talán most már nem várat sokat ránk ez a feladat.
És akkor újra látom majd mosolygó szemeit,
Megölelhetem végre, hallgathatom szavait.

Együtt nevethetünk újra, hat év után is,
Mosolyoghatunk egymásra, talán kapok egy puszit is.
Nagyon hiányzott ez az önfeledt nevetés,
Amit csak ő tud adni, ezt a szép szeretést.

Egy virtuális világban, mindent visszahoznék,
Mi történt velem az évek során,
Minden régi ismerőst újra megkeresnék,
Elveszett szerelmeket visszahoznék talán.

Minden elfeledett emlék újralobbanna,
Minden érzés csak lángolna.
Minden érintést újra éreznék,
De csak ami szép volt, visszaidézném.

Néha a könnyek is hiányoznak,
Ahogy azok a fájdalomról szóltak.
Az emlékek újraélednek most bennem,
Fájnak, tépnek, nagyon meggyötörnek.

Olyan gyorsan telnek az évek,
Minden elmúlt, vége minden szépnek.
De mindig van egy újabb szép,
S ránk szakad újra egy gyönyörű év.

De a múlt… ó a múltnak olyan jó élni,
Csendesen, mélabúsan visszaemlékezni.
Mennyi barátság, mennyi vidámság,
Mennyi felhőtlen kacagás, mennyi vágy.

Eltűnt már ez a gyönyörű gyermekkor.
S annyira sajnálom, olykor sírnék nagyon,
Hogy vége lett mindennek egykor,
S felnőttem. Kezdődik egy új, komoly kor.

Hiányzik mindenki, akikkel talán már nem is találkozok,
Hiányoznak azok a jó beszélgetések, vidám kacajok,
Azok az esték, miket együtt végignevettünk,
Azok a nappalok, mikor együtt fürödtünk

A strandokon, vagy folyópartokon,
Úszkáltunk nevetve a holtágakon.
S olykor-olykor megcsókolt valaki,
Fiatal, gyermeteg arcomat nem látták sírni.

Mindig tetszett valaki, akihez bújtam volna,
Kerestem a jövendő férfit minden kisfiúban.
Hol egy fekete, hol egy barna vagy szőke,
Mindig óvtak, öleltek testközelben.

Imádtam csókolózni, s most is-
Talán ez a legizgalmasabb érzés.
Valaki ajkát ajkammal érinteni,
Milyen forró, lágy és érzéki.

Sok ember van, akit azóta nem láttam,
S hiányoznak nagyon, ott vannak álmaimban.
De talán ebben a virtuális világban,
Egyszer megtalálom őket váratlan.

S még ha csók nem is kerül tőlük ajkamra,
Az emlékek majd felidéződnek arcomban,
Tekintetemben látják majd újra az emlékeket,
S nekik is megdobban szívük képem nézegetve.

Azt hittem, te mindig itt maradsz nekem,
Azt hittem, te féltve fogod majd kezem.
Azt hittem, szeretni fogsz örökre,
Azt hittem, együtt leszünk, én és te.

Melletted éreztem, hogy élek.
Felelevenedtek régi és szép emlékek.
Álmodtam rólad régi meséket,
És elhittem, hogy ezek örökké élnek.

Pedig az álmom figyelmeztetett.
Tudatta velem, hogy neked nem kellek.
Arra nem kellek, hogy örökké szeress,
Csak arra, hogy ott legyek melletted.

Azt hittem, szerethet valaki úgy, ahogy én.
Azt hittem, valakinek én jelentem a világ végét.
Annyira boldog voltam még tegnap,
Amikor vigyázott rám a lemenő nap.

Érintett a meleg, a lágy szellő,
És gondolataimban cikázott a nagy Ő.
Együtt szaladtam a szöcskével, a lepkével,
Együtt énekeltem a fülemben szóló zenével.

De ez a boldogság ma eltűnt egy pillanat alatt.
Szertefoszlottak az elképzelt álmok és vágyak.
Eltűntél a szemem elől, egyedül maradtam,
Itt maradtam, s senki nem vigasztal.

Szeretlek. Örökké szeretlek, egy életen át.
De nem tudom, kibírom-e a fájdalmat.
Szeretnélek érezni még egyszer,
Hogy érezzem biztonságot adó ölelésed.

Annyiszor eltaszítottál már magadtól,
De mindig visszahúztál magadhoz.
Miért? Miért teszed ezt velem örökké?
Ha nem tudsz nélkülem élni, miért hagysz elmenni?

Miért nem hagyod, hogy lezárjam a múltat?
Miért vagy itt akkor, amikor nem hívlak?
Miért mondod, hogy szeretsz, ha elhagysz?
Miért nem maradsz velem? Miért bántasz?

Miért mindig azt szeretjük, aki fájdalmat okoz?
Miért hiszünk el minden mesét, minden álmot?
Már megint hittem a szép szavaknak,
Elhittem, hogy a szerelem rám találhat.

Létezik egyáltalán igaz szerelem?
Létezik, hogy fájdalom nélkül éljem az életem?
Létezik két ember kitartó, hű szerelme?
Azt hittem igen – pedig tudtam, mi lesz a vége.

Összetörtem. Újra darabokra hullott a szívem.
Ahogy az igaz boldogságot éreztem,
Úgy hasad végig újra a fájdalom bennem.
Úgy érzem, fel kell adnom az életem.

Mert titokban szerettem.

Egyik éjjel álmodtam rólad,
Hogy sétáltál velem az alkonyban.
Átkaroltál s mosolyogtál rám,
Nézhettem újra gyönyörű szád.

Nem, mint szerelmesek találkoztunk,
Hanem, mint két jó barát, beszélgettünk.
A múltat átbeszéltük lelkesen,
S álmomból felriadva, hiányod éreztem.

Azóta minden nap gondolok rád,
Hogy miért veszítettelek el akkor már,
Mikor te a legjobb barátnőmre találtál,
S mellette velem nem találkozhattál.

Pedig szerettem volna, ha örökre megmaradsz nekem,
Ha barátomként fogod kezem, ha szenvedek.
S ha boldog vagyok, veled megoszthatom,
S megölelhetlek, ha bármikor akarom.

Ha újra ölelnél, ha nekem fájna valami,
Ha arcomat csókolnád, ha bántana valaki.
Az én szívem mindig nyitva áll előtted,
S ezt tudod, hiszen számtalanszor közöltem.

Hogy bármikor jöhetsz hozzám,
Ha látni akarsz engem már,
Senki nem mondaná, hogy ne gyere,
Senki nem tiltaná meg nekem, se neked!

De te azért nem jössz, mert nem is akarsz,
Soha nem szerettél úgy, mint én, szeretőd voltam csak,
Akihez bármikor mehettél, ha vágytál rá,
Bármikor kérhettél tőlem csókot már.

Bármikor ölelhettelek, ha magadhoz húztál,
Bármikor szerettelek, ha te is szeretni akartál.
Mindent megtettem volna érted, bármire kérsz,
Annyira vágytam rád, annyira szerelmes voltam beléd.

Tudom, hogy akkoriban én rontottam el,
Mert hazudtam nagy dolgokban neked.
De féltem a magánytól, hogy egyedül hagysz,
Tudom, ez nem mentség arra, hogy megbántottalak.

Emlékszel az első csókunkra? Fogadásból történt.
Össze-vissza nevettünk, mire végre megtörtént.
Annyira izgultunk, féltünk mindketten,
Azt hittem nem lesz jó, de tévedtem.

Az a csók nagyon forró és finom volt.
Átkaroltam a nyakad, te a derekamat.
Közben hevesen dobogott a szívem,
S a szám őrülten remegett.

Megfogtál azzal a csókkal, olyan érzéki volt,
Előtte nem gondoltam arra, hogy veled milyen jó.
Egyből szerelmes lettem beléd,
Mindenem összerezzent, ha rám néztél.

Utána minden percben csak téged bámultalak,
Minden órában csak rád gondoltam.
Olyan jó volt… Mikor te is bevallottad,
Tetszem neked, s csak a pillanatot vártad.

Hogy elhagyjam páromat miattad,
S akkor hazudtam… szörnyű volt, megbántam.
Végre velem lettél, s újra csókoltál,
Újra hevesen magadhoz húztál.

Egy hónapig néztem szemedbe tüzesen,
Megérinthetted perzselő testem.
Csókolhattál bárhol, én engedtem,
Minden porcikám remegett érintésedben.

A tiéd lettem… A tiéd lett szerelmem,
De szörnyű bűn kínozta lelkem.
S amikor beismertem bűnömet, elvesztettelek,
Megszűnt szerelmed abban a percben.

S néztelek csak, hiányod megőrjített,
Teljesen mégsem veszítettelek el.
Hiszen ott voltál mellettem minden percben,
Olykor-olykor meg is öleltél hevesen.

Ismét elcsattant egy csók, majd kettő.
Öleltél, szorosan magadhoz szorítottál egyből.
Újra érintettél, s én neked mindig odaadtam magam,
Tested minden mozzanatát éreztem, illatod magamba szívtam.

Évekig éreztem: szeretlek. Szemed ragyogása őrjített.
Elmondani nem lehet, mennyire szerettelek.
Újra és újra enyém voltál, de újra és újra elveszítettelek.
Azt hittem mégis örökre megmaradsz nekem.

De nem. Én elmentem, s te nem jöttél velem…
Szörnyen fáj még most is, hogy akkor nem lehettem veled.
De újra csókoltál néhányszor, mégis elmentél,
Más lányhoz, kivel évekig együtt lehettél.

Ekkor veszítettelek el örökre. Nem jöttél vissza többet.
Nem érintettél újra, nem öleltél, nem fogtad kezem.
Hogy hiányzott kezed érintése, mikor megszorítottad,
Hiányzott tested közelgése, hogy ott voltál, az a tudat.

A tudat, hogy mellettem voltál mindig.
A tudat, hogy valaki tudott engem szeretni.
Hogy képes voltál velem bármikor lenni,
S csókolni mindig, a karodban tartani.

De te voltál, aki végleg engem elhagyott.
S sose hagy nyugodni ez a szörnyű fájdalom.
Még mindig szeretlek, igaz, nem szerelemből,
De hiányzik ölelésed, a veled eltöltött idő.

Olykor újra csókolnám ajkaid még egyszer,
Hogy újra érezzem kezed érintését, a tested.
Hogy ölelj engem és ugyanúgy szeress,
Ahogy téged én őrülten szerettelek!