Volt egy srác, kit úgy hívtak: Yoz.
Gyönyörű, mosolygós szeme volt.
Egymás mellett ültünk az iskolapadban,
Közös témánk is megvolt: guppik, a halak.

Csendes fiú volt, egyedi stílussal,
Szerette a zenét, a tetoválásokat.
Én mégsem ismertem igazán,
Mintha már akkor tudta volna, mi vár rá.

Sajnos, ő már nincs többé…
24 éves volt, mikor Isten úgy döntött: élete már az övé.
De nyugtat a tudat, hogy tartalmasan élt.
Látta Angliát, Párizst, elért minden célt.

Mégis: mily rövid 24 év, hihetetlen,
Az ember épphogy megszülethetett,
Mégis életét vették,
Máris eltemették.

Kedves Yozie! Nagyon sajnálom, hogy elmentél.
Hű padtársamként rád emlékezem örökké!
Emlékszem, adtál nekem játék lepkéket,
Mert mindig láttad, könyvembe rajzoltam őket.

Emlékszem illatodra, és talán furcsa,
Hogy mi mindenre emlékszik ilyenkor az agy.
Most minden emlékem elevenné válik,
Minden képet látok magam előtt szállni.

Nagyon kevés 24 év! Nagyon kevés!
Az ember bele se mer gondolni, olyan kevés.
Legszörnyűbb dolog a világon, fiatalon elmenni,
Felfoghatatlan, milyen keveset hagyott téged Isten élni!

Szomorú lett ez az október.
Szomorú ősz, mert elment egy jó ember.
Egy fiú, ki mindig jó volt,
S tehetséges, kedves, minden, ami jó.

Sok ember fájdalmat érez most s ürességet.
Nyomorúságot, fájdalmas tekinteteket érez.
Majd utolsó találkozásunkkor, ha elered az eső,
Sír majd az ég is, s sírni fog minden nő,

S minden férfi, ki téged szeretett,
Hagyjuk majd élni az érzelmeket.
Elbúcsúzunk majd tőled, most már végleg.
Elköszönünk tőled, hadd menj az égbe!

2010. 10. 26. Sz.J.

Már elkezdtem csomagolni.
Napok vannak hátra,
S mindannyian el fogunk menni,
Egy másik házba, másik lakásba.

Szerettem itt lakni.
A szélfúvás messziről hallatszott,
Zörgette a fák ágait,
De nem tört át ezen az ablakon.

Friss levegő illata áradt be hozzánk,
A szoba szép fényes volt,
Világos falak mosolyogtak ránk,
Itt minden csendes volt.

Babám néha megtörte a csendet,
Volt, ki haragudott is érte,
Ennek ellenére szerettem itt minden szépet,
A padlót, a falakat, a mennyezetet.

Olykor beszéltek hozzám,
Nyugtattak, ha sírtam.
Örömömben táncoltak velem,
Minden csendes hajnal.

Itt fogant meg édes lányunk is,
Ezen a négy fal között,
Vele kinőttük sajnos az otthont,
Így új otthont kellett keresnünk.

Hiányozni fog nagyon.
Az ablak, az ajtó, a szekrény.
Hiányoznak a kiabálások,
Minden lakó, minden lény.

Már csak pár hét, és elmegyünk,
Még szépen állnak a bútorok,
De már a képek nincsenek a helyükön.
Már elraktam pár dolgot.

Kezdenek üresek lenni ezek a szép falak,
Kezd kicsit nyomasztó lenni.
Elszáll minden szép gondolat,
S már most kezd hiányozni.

Kicsit visszamegyünk a múltba,
Visszamegyünk oda, ahol eddig laktam,
És tudom, jó lesz ott is minden gondolat,
Közel lesz minden, ami itt távol maradt.

Ezért nem félek elmenni,
Mert talán ott is jó lesz.
De szerettem nagyon itt lenni,
Itt lakni, itt enni, szerettem.

Szerettem itt játszani gyermekemmel,
Szerelmeskedni édes szerelmemmel,
Szerettem itt főzni, takarítani lelkesen,
Szerettem itt élni csodás életem!

Szakadó esőben fekszek itt az ágyamban,
Mellettem kislányunk szendereg mély álomban.
S te is itt vagy velem, mellettem,
Gyengéden érintem heves tested.

Csak fekszünk egymás mellett, mint feleség és férj,
Az ég dörög hangosan, s egyre csak villámlik.
Szemed csukva, s úgy simogatod bőröm,
Gyengéd érintések ezek, ez az igazi öröm.

Szeretlek már nagyon, régóta.
S csak veled képzelem el az életet vágyódva.
Soha nem fogok kiszeretni belőled,
Mindennap még hevesebben ölellek.

Szeretem a te szerelmedet.
És el se tudnám képzelni mással ezt az életet.
Te vagy a mindenem, a legjobb pasi,
Minden tulajdonságoddal imádlak szeretni.

Belehalnék abba, ha elveszítenélek,
Ha mást szeretnél, nem engem.
El sem tudnám képzelni, hogy mást szeress,
Hogy ne az enyém legyél egy életre.

Éjjel azt álmodtam, más is van rajtam kívül,
S nagyon szomorú voltam, hogy másnak örülsz.
De szerencsére ez csak álom volt, nem így van,
És te csak minket szeretsz a lányunkkal.

Volt egy fiú, kinek kék szeme ragyogott az enyémbe,
Volt egy fiú, kinek mosolya nevetett az enyémre.
Egy fiú, kinek arca maga volt a derű,
A mosolya megnevettetett minden jólelkűt.

Ez a fiú maga volt az őrült őszinteség,
Tekintete mégis félénken irányult felém,
S nem tudtam soha, hogy miért,
De talán azért, mert tőlem félt.

Hogy miért félt, azt nem tudom,
De talán őt most újra láthatom.
Hiszen annak idején jó barátok voltunk,
Arcomra csókot akkor csak nekem adott.

Emlékszem, mindig megmosolyogtatott,
Sok levelet írtunk egymásnak, barátok voltunk.
Engedte, hogy mellé üljek a buszon,
Hogy megfogjam kezét, ha játszottunk.

Mindig fütyörészett, mint egy kismadár,
Nagyon egyedien csinálta, ügyes volt akkor már.
Már akkor is szerettem volna testvérien szeretni,
Őszintén gyönyörű tekintetébe nézni.

Szerettem volna őt bekóstolni,
Olyan szép arca volt, akartam őt szeretni,
Mintha testvérem lett volna, csodáltam,
Öleltem volna minden álmomban.

De elváltak sajnos rögös útjaink,
S róla azóta nem is hallottam máig.
Míg egy nap, egymásra találtunk,
És elkezdtünk beszélgetni, barátok maradtunk.

Megbeszéltük, hogy találkozunk. De még nem jött el a pillanat.
Talán most már nem várat sokat ránk ez a feladat.
És akkor újra látom majd mosolygó szemeit,
Megölelhetem végre, hallgathatom szavait.

Együtt nevethetünk újra, hat év után is,
Mosolyoghatunk egymásra, talán kapok egy puszit is.
Nagyon hiányzott ez az önfeledt nevetés,
Amit csak ő tud adni, ezt a szép szeretést.

Egy virtuális világban, mindent visszahoznék,
Mi történt velem az évek során,
Minden régi ismerőst újra megkeresnék,
Elveszett szerelmeket visszahoznék talán.

Minden elfeledett emlék újralobbanna,
Minden érzés csak lángolna.
Minden érintést újra éreznék,
De csak ami szép volt, visszaidézném.

Néha a könnyek is hiányoznak,
Ahogy azok a fájdalomról szóltak.
Az emlékek újraélednek most bennem,
Fájnak, tépnek, nagyon meggyötörnek.

Olyan gyorsan telnek az évek,
Minden elmúlt, vége minden szépnek.
De mindig van egy újabb szép,
S ránk szakad újra egy gyönyörű év.

De a múlt… ó a múltnak olyan jó élni,
Csendesen, mélabúsan visszaemlékezni.
Mennyi barátság, mennyi vidámság,
Mennyi felhőtlen kacagás, mennyi vágy.

Eltűnt már ez a gyönyörű gyermekkor.
S annyira sajnálom, olykor sírnék nagyon,
Hogy vége lett mindennek egykor,
S felnőttem. Kezdődik egy új, komoly kor.

Hiányzik mindenki, akikkel talán már nem is találkozok,
Hiányoznak azok a jó beszélgetések, vidám kacajok,
Azok az esték, miket együtt végignevettünk,
Azok a nappalok, mikor együtt fürödtünk

A strandokon, vagy folyópartokon,
Úszkáltunk nevetve a holtágakon.
S olykor-olykor megcsókolt valaki,
Fiatal, gyermeteg arcomat nem látták sírni.

Mindig tetszett valaki, akihez bújtam volna,
Kerestem a jövendő férfit minden kisfiúban.
Hol egy fekete, hol egy barna vagy szőke,
Mindig óvtak, öleltek testközelben.

Imádtam csókolózni, s most is-
Talán ez a legizgalmasabb érzés.
Valaki ajkát ajkammal érinteni,
Milyen forró, lágy és érzéki.

Sok ember van, akit azóta nem láttam,
S hiányoznak nagyon, ott vannak álmaimban.
De talán ebben a virtuális világban,
Egyszer megtalálom őket váratlan.

S még ha csók nem is kerül tőlük ajkamra,
Az emlékek majd felidéződnek arcomban,
Tekintetemben látják majd újra az emlékeket,
S nekik is megdobban szívük képem nézegetve.

Azt hittem, te mindig itt maradsz nekem,
Azt hittem, te féltve fogod majd kezem.
Azt hittem, szeretni fogsz örökre,
Azt hittem, együtt leszünk, én és te.

Melletted éreztem, hogy élek.
Felelevenedtek régi és szép emlékek.
Álmodtam rólad régi meséket,
És elhittem, hogy ezek örökké élnek.

Pedig az álmom figyelmeztetett.
Tudatta velem, hogy neked nem kellek.
Arra nem kellek, hogy örökké szeress,
Csak arra, hogy ott legyek melletted.

Azt hittem, szerethet valaki úgy, ahogy én.
Azt hittem, valakinek én jelentem a világ végét.
Annyira boldog voltam még tegnap,
Amikor vigyázott rám a lemenő nap.

Érintett a meleg, a lágy szellő,
És gondolataimban cikázott a nagy Ő.
Együtt szaladtam a szöcskével, a lepkével,
Együtt énekeltem a fülemben szóló zenével.

De ez a boldogság ma eltűnt egy pillanat alatt.
Szertefoszlottak az elképzelt álmok és vágyak.
Eltűntél a szemem elől, egyedül maradtam,
Itt maradtam, s senki nem vigasztal.

Szeretlek. Örökké szeretlek, egy életen át.
De nem tudom, kibírom-e a fájdalmat.
Szeretnélek érezni még egyszer,
Hogy érezzem biztonságot adó ölelésed.

Annyiszor eltaszítottál már magadtól,
De mindig visszahúztál magadhoz.
Miért? Miért teszed ezt velem örökké?
Ha nem tudsz nélkülem élni, miért hagysz elmenni?

Miért nem hagyod, hogy lezárjam a múltat?
Miért vagy itt akkor, amikor nem hívlak?
Miért mondod, hogy szeretsz, ha elhagysz?
Miért nem maradsz velem? Miért bántasz?

Miért mindig azt szeretjük, aki fájdalmat okoz?
Miért hiszünk el minden mesét, minden álmot?
Már megint hittem a szép szavaknak,
Elhittem, hogy a szerelem rám találhat.

Létezik egyáltalán igaz szerelem?
Létezik, hogy fájdalom nélkül éljem az életem?
Létezik két ember kitartó, hű szerelme?
Azt hittem igen – pedig tudtam, mi lesz a vége.

Összetörtem. Újra darabokra hullott a szívem.
Ahogy az igaz boldogságot éreztem,
Úgy hasad végig újra a fájdalom bennem.
Úgy érzem, fel kell adnom az életem.

Mert titokban szerettem.