Te voltál, ki kirántott a mélyből,
Kezed nyújtottad, mikor álmodtam a fényről.
Hogy minden jobb lesz, hogy eljön egy új élet.
Egy új élet, ami talán nem jött még el.
Még ha csak álom marad ez az elképzelés,
Akkor is csodás, hogy érzem, van életem még.

Hogy megérzem a szeretetet, mi árad belőled,
Hogy átölelsz még akkor is, ha nem kértem.
Újra érzem, hogy igen, van miért élnem,
A szeretetért, amit adhatsz nekem.
A szeretet, ami a lényedből, testedből árad,
Minden mozdulatod, szavad magaddal ragad.

Ezekben az időkben, mikor magam alatt voltam,
Azt hittem, itt a vég, hogy nincs menekvés, itt maradtam.
De te jöttél, s mosolyt csaltál arcomra,
Megnevettettél, s ettől őrült boldog voltam.
Úgy éreztem magam, mint egy kislány,
Nem foglalkoztam semmivel már.

Csak nevettem felhőtlenül, a fellegekben jártam,
Fent a felhők között, ahol a madár is szárnyal.
Ott voltál velem te, ott fogtad a kezem,
Ott vezettél engem az úton az égbe fel,
Hogy küzdjek le minden nehézséget,
Mintha megérezted volna, mennyire szenvedek.

Hogy mennyire nem találom a kiutat,
Hogy mennyire elragadtak a sötét aggodalmak.
Mintha a sors küldött volna téged hozzám,
Hogy legyél mellettem, nevess velem, vigyázz rám!
Hogy átölelj, magadhoz szoríts és azt mondd:
Ne aggódj, nincs mitől félned, nincs gond!

Úgy éreztem magam, mint egy ártatlan kislány,
Aki vigaszra, megértésre, szeretetre vár.
Mint akinek elborult az elméje egy időre,
Sötét felhők jöttek ártatlan lelkére.
Aki várta, hogy jöjjön egy barát, aki átvezeti
A sötétségből, a kút mélyéről a fényre ki.

Oda vezettél, ahol végre süt a nap,
Ahol színes pillangók lepik el a vágyakat.
Ahol madarak dalolnak a zöld fákon,
Ahol szeretet van, ahol egy barát átkarol,
És azt súgja a fülembe, ne aggódj, itt vagyok,
S vigyázok rád, amíg élek, itt maradok.

Abban a pillanatban mindent így éreztem.
Biztonságban vagyok, ezt súgta lelkem,
Mert te itt vagy, s fogod elgyengült kezem,
Megerősítesz lelkeddel, szereteteddel,
S ezt köszönöm neked, hogy ezzel az érzéssel,
Kihúztál engem a sötétből a gyönyörű fénybe!

Hová mentél, mikor fontos voltál nekem?
Hová tűntél úgy, hogy nem talállak sehol sem?
Miért szöktél meg, mi elől menekültél?
Hogy a földi életből így eltűntél?

Tudtad, hogy sokaknak fontos voltál,
Tudtad, hogy sokan szeretnek, hát hová tartottál?
Mikor azt gondoltad, megszakítasz mindent,
Ami kapcsolat volt közted és köztem…

Félek, hogy már soha többé nem láthatlak,
Félek, mert nem tudom, hogy talán bántottak.
Milyen érzések kerülgettek,
Mikor úgy érezted, fel kell adnod mindent?

Talán okod volt rá, hogy hátrahagyva mindent,
Elindulj egy más úton, elhagyva mindent mögötted?
De nem gondoltál rám, aki testvérként szeretett téged,
Aki mindig meghallgatott, bármit is hozott az élet.

Itt hagytál engem, akit annyiszor vigasztaltál,
Akinek a karjaiban te is vigaszt találtál.
Itt hagytál, mikor annyiszor letörölted könnyem,
S ha öröm ért, együtt örültünk mindenen.

Ha nem is beszéltünk gyakran, tudtam, hogy itt vagy,
Tudtam, bármikor kereshetlek, ha baj van.
És ez így volt fordítva is, bármikor hívhattál,
Ha beszélgetni szerettél volna, vagy vigaszra vágytál.
Nem tudom, mi elől menekülhetsz,
Nem tudom, miért bujkálsz el…
De félek, nagyon félek, hogy bajod esett,
S nem vagyok ott, hogy segítsek neked.

Csak most döbbentem rá így, hogy nem vagy,
Mennyire hiányzik a mosolyod, a szép szavak,
Amiket nekem mondtál, hogy mosolyt csalj arcomra,
Hogy felvidíts nevetéseddel a mindennapokban.

Hiányzik a barátságod, a szereteted, amit kaptam,
S haragszom, amiért elmentél, mikor tudtad,
Milyen fontos vagy nekem… a világnak.
Miért mentél el? Miért nem hagytál kiutat?

Hogy én, csak egyedül én, megtaláljalak…
Hogy csak én halljam megnyugtató hangodat.
Hogy a szemedbe nézhessek, hogy tudjam,
Még mindig megmaradhassunk egymásnak.

Ha valami elől menekülsz, s azért nem vagy…
Hidd el, az érzéseid elől nem szabadulhatsz.
Nem félsz talán attól, hogy egyedül maradsz?
Nem félsz, hogy a barátaidnak hiányozhatsz?

Úgy, mint nekem… Te nem érzel semmit?
Te nem aggódsz, hogy talán hiányozni fog valaki?
Nem érdekel az, hogy valaki szenved miattad?
Hogy talán szomorú azért, mert elhagytad?

Mindig kedves voltál velem, kedves voltál nekem,
Hogy tehetted meg, hogy nem írtál egy sort sem?
Úgy érzem, felelősséggel tartozol nekem,
Mert én is mindent megtettem érted…

De nem vagy itt velem, hogy mindezt elmondhassam,
Nem vagy itt, hogy kérleljelek, még egy kicsit maradj.
Maradj meg a szívemben, a lelkemben,
Mert őszintén, a legnagyobb szeretettel szerettelek.

S bízom benne, hogy egyszer visszajössz,
Mert rájössz, kinek voltál igazán fontos.
Ki ölelt meg téged, kivel nevettél igazán,
Rájössz, hogy kit veszítettél el most már.

Talán egyszer megérzed, hogy ki gondol rád,
És nem hagyod elfeledni a múltat már.
Talán hiányozni fogok én is neked,
Annyira, amennyire te hiányzol nekem…

Mégis azt mondom, ha úgy érzed, menj!
Ha hátrahagysz mindent, mert így könnyebb,
Akkor talán mégsem voltam fontos neked,
Talán csak én éreztem minden kedves érzelmet.

De akkor miért jöttél annyiszor?
Miért hívtál, miért lettem a barátod?
Talán a te lelked más, te más vagy,
Könnyebben utat engedsz a bánatnak.

Talán te nem érzel olyan kötődést,
Amivel elfogadod a szeretést.
Te könnyen elmész, hátrahagyva mindent,
Az egész múltadat, a kedves embereket.

S csak fájdalmakat hagysz magad után,
Ürességet, bánatot… ami soha nem voltál.
Csak fájdalmat és csalódottságot hagytál nekem,
Mert a legjobb barátomat elveszítettem.

Az élet nehéz és rendkívül bonyolult.
Sok embert szerettem. S ki szeret ugyanúgy?
Sokszor úgy érzem: én szeretek, de engem senki sem szeret.
Talán önző vagyok? Sokat akar az én lelkem?
Talán eltaszítom mindazt, ami jó nekem…
S még többre vágyom, mint amit eddig elértem…

Úgy éreztem, őszinte vagyok és ez jó.
De senki nem hiszi, hogy ez elfogadható.
Talán azt hittem, szerethető lennék,
Hogy bárkiből kihozhatom ezt az érzést.
De napról napra úgy érzem, ez nem segít lelkemen,
Mert mégsem vagyok szerethető, nem kellek senkinek sem.

És ne kérdezze senki, miért, mert én se tudhatom.
Csak azt tudom, én mindenkinek, mindig csak adok.
Úgy érzem, az emberek csak elveszik tőlem, ami az enyém,
És hogy én se lehetek akárkié, még én is vagyok valakié.
Csak birtokolják azt, amim van, ami vagyok, engem,
És nem tudom kitörni ebből a ketrecből sohasem.

Csak egy bábu vagyok, akit csak mozgatnak.
Akivel csak játszanak úgy, ahogy akarnak.
Egyre jobban érzem úgy, hogy egy porszem vagyok csak,
Akit mindig csak kegyetlenül kihasználnak.
Talán ez a büntetésem régi bűneimért,
Amit más ellen tettem, vétkeztem a szerelemért.

Talán csak a régi fájdalmakért, miket okoztam,
Kapom ezt a sok ellenérzést, a sok bántalmat.
Nem tudok már így élni ebben a világban,
Ahol mindenki csak az érdekeit nézi, hogy hol árthat.
Eddig tisztának éreztem magam, ki szeretett
élni ebben a világban. De már tiszta sem lehetek.

Már nem leszek tiszta és jó. Nem leszek önzetlen,
Ketrecből kitört vadállat leszek, olyan, mint régen…
Törvényt, erkölcsöket nem ismerve. Ha az élet ilyen,
Hát én is ilyen leszek. Ahogy az élet bánik velem,
Úgy bánok majd én is másokkal, hát legyen…
Ha csak így lehet talpon maradni, legyen…

Önző leszek, ki a saját érdekeit nézi majd.
Önző, aki minden dologért harcol majd.
Talán túl sokat akartam az élettől.
Talán nem értettem miért jó egyedül.
Szerettem szeretni, de már gyűlölök engedni,
A saját életemet akarom szabadon élni!

Keményen akarok élni, aki nem fél semmitől.
Erőt akarok meríteni mások keserűségéből.
Ha eddig nem ölelt senki, ha szomorú voltam,
Én is csak nevetni fogok, ha más sír a magányban.
S nem fogok harcolni senki szerelméért,
Nem fogom hagyni elvarázsolni magam egy mosolyért.

Nem fogok én hinni ezentúl senkinek,
Mert amiben eddig hittem, az is elveszett.
Nem hallgatok senki ígéretére sohasem,
Mert ha ezt tettem, mindig sírt a lelkem.
Nem leszek ezentúl naiv, aki elhisz mindent,
Nem hiszek a varázsnak, mert ő sem hisz nekem.

Ezentúl azt se fogom szeretni, ki tényleg szeret,
Nem várok el mosolyokat, se öleléseket.
Talán hiányoltam nagyon a szeretetet,
De már oly régóta nem kaptam meg,
Hogy nem fog hiányozni ez az érzés sem.
Örökre lemondok az álmaimról, mert sincs semmi értelme.

Nem érdemes küzdeni egy ölelésért sem,
Amit nagy küzdelem árán se kapok meg.
Lemondok a vágyakról, amiket sose élhettem át,
Lemondok a céljaimról, mert semmi értelme nem maradt már.
Nem érdemlik meg az emberek, hogy szeressék őket,
Csak a természet, minek hatalma legyőzi őket.

Azt hisszük mi emberek, miénk a világ,
Pedig a világ, mi birtokol mindent már.
Nem a mi dolgunk lenne uralni másokat.
Engedni a szeretetet túláradni a vágyakkal.
Elfogadni azt, ha szeretnek, s viszonozni az öleléseket,
De ezt senki nem teszi, hát ezentúl én sem teszem!

Mint amikor leszokni készülök a cigarettáról…
Az első nap miután „elszívtalak” még nem érzem hiányod…
Második nap már kicsit kívánlak, de csak mosolygok, még nem érzek fájdalmat.
Harmadik nap már nagyon vágyom rád, és kezdek szomorú lenni…
Negyedik nap már ideges leszek és fáj a hiányod,
Ha egyedül vagyok, még rosszabb a fájdalom…
Az ötödik napon már őrjöngök és sírok, átjár a kétségbeesés,
Hogy talán nem érezhetlek soha többé…
Hatodik nap már nem fáj semmi… nem érzek semmit,
Se örömet, se fájdalmat… üresnek érzem magam megint…
Úgy érzem, itt a vég, feladom… majd holnap minden jobb lesz…
Átjár a magány, de úgy érzem, már kibírom… holnap ez már csak emlék lesz…
Aztán azt gondolom: mi baj lehet, ennél rosszabb már nem jöhet,
S újra látlak, újra nagyokat szippantok belőled…
És boldog vagyok, jól érzem magam, repülni tudnék örömömben,
Majd elmúlik a pillanat, s újra minden elölről kezdődhet…
S rájöttem: így örökké csak szenvedek…

Miért is nem néz a szemembe, ha keresem tekintetét?
Miért is nem szól hozzám, ha várom kérdését?
Miért nem fogja meg kezem, ha vágyom meleg érintésére?
Miért nem csókol meg, ha tüzesen vágyom édes ízére?
Talán mert nem is szeret...

Talán nem is szeretett soha az életben, egy percig sem,
Talán csak kiábrándult ennyi idő után belőlem.
Talán nem is érzett mást, csak szeretetet,
Talán soha nem is fog elkezdődni kettőnk élete.
Talán mert nem is szeret...

Miét van az, hogy nem tud velem kettesben lenni,
Nem tudja arcom szerelmesen figyelni.
Nem hagyja, hogy beszéljek, hogy ránézzek,
Nem hagyja, hogy mindenki előtt megérintsem.
Talán mert nem is szeret...

Ha szeret, akkor miért nem mutatja ki rendesen?
Miért nem mondja többször egy nap „szeretlek”?
Miért nem harcol a jövőnkért, s boldogságért?
Hogy velem lehessen minden percben a szerelemért.
Talán nem is szeret...

De mégis mond néha arra utaló szavakat,
Tesz öleléseket, csókokat, s hogy szeret, néha mondja.
Mégis oly hidegnek érzem néha,
Legszívesebben eltűnnék, hogy egyedül maradjak.
Talán mégis szeret?

2007.02.23.

Ugyanaz a kislány vagyok,
Mint tíz évvel ezelőtt voltam,
Ugyanazon érzelmek rabja vagyok,
Mint egykoron: úgy szerettem, ahogy akartam,
S azt, akit akartam, olyan erősen,
Ahogy az északi szél széjjeltép engem.

Ugyanaz a szerelem ég bennem,
Ugyanolyan szenvedéllyel szárnyal szívem,
Mint kislány koromban, az első éjjelen,
Mikor szerelmeket érezhettem.
Ez az, mi fiatalon tartja az embert,
Hogy képes szeretni, halni az érzelmekkel.

Ugyanúgy tűzben ég lelkem,
Ugyanúgy érzem az élő Istent.
Ugyanúgy álmodok az érintésről,
A csókokról, mint egykoron, akkor.
S a fájdalom széjjeltép minden éjjelen,
Mikor fáradtan lehunyom szomorú szemem.

Olyan szabadnak érzem magam,
Mint a madár, ki száll a magasban.
S bármikor képes lenne mindent elhagyni,
Mert nem képes ő kötöttségben élni.
Bárcsak nekem is szárnyakat adna az ég,
Hogy elrepülhessek oda, ahova vágyom rég.

Szeretem az életemet. Szeretem az életet.
De kell nekem valami új, mi boldoggá tehet.
Bárcsak lenne még egy énem, ki szabad lenne,
Bűntudatot, erkölcsöket nem ismerve,
Csak szállna, szállna a végtelenbe,
Szállna oda, ahol egyedül lehetne… mint régen…

2010. 10. 30.