Most már végleg elbúcsúzom tőled,
Elengedem örökké hát kezed!
Rájöttem, hogy nem te voltál az igazi,
Az elejétől tudtam már, a szeretés régi.
Soha nem éreztem irántad szerelmet,
Csupán vágyat, csendes szeretetet.
Nem kívántalak egy percig sem,
Mégis nehezen engedtelek el.
Te sem szerettél engem igazán,
Hisz a fájdalomtól megváltoztál.
Gonosz lettél és kegyetlenül aljas,
Szívedet nagyképűség marja.
Féltékennyé akarsz tenni engem,
De nem tudsz, csak magadat égeted.
Lassan már annyira gyűlöllek,
Hogy ütni lennék képes.
Miért nem hagyod a dolgokat
Csendesen nyugodni a nap alatt?
Miért nem élsz új és tiszta életet,
Csak engem bántasz lelkiismeretemmel.
Bántasz, mint eddig egész életünkben,
A négy év csak bántással telt el.
Kikészítetted idegeimet, lelkemet,
Eltapostál bennem minden szépséget.
Boldog vagyok, hogy pihenhetek,
Hogy azzal lehetek, kit szeretek,
De te eléred, hogy örökké gyűlöljelek,
Hogy átkozzalak, megvesselek téged!
Nem tudom, mit tennék veled szívesen,
De már engem a halálba kergetsz.
Mindig is oda akartál kergetni,
Mit tennél, ha meghalnék mégis?
Egyszer úgy leugranék a tizedikről,
Hogy oda eléd essek a tetőről.
Hogy lásd kihűlt arcomat és érezd,
Ezt tetted velem az életben.
Hogy érezd, kihűlt egy lélek miattad,
Mert gyenge idegeit szétszabdaltad.
Gyűlöllek, gyűlöllek téged, hogy nevetsz,
És engem ismét - utoljára a halálba kergetsz.
Én már nem élek, már régen megöltél,
Mégis mintha újjászülettem volna ismét.
De ezt csak a szerelmemnek köszönhetem,
Miatta én soha nem halok meg.
Rá nagyobb szükségem van a világban.
Nagyobb, mint valaha bárki másra.
Szeretem őt, mert nem bánt soha,
Szeret engem e szörnyű világban.
Te pedig nem hagysz békén soha,
Ahol én vagyok, te is mindig ott vagy!
Ezért rettentően gyűlöllek,
S egyszer talán meg is ütlek!
2003-04-05
