Még mindig bennem él tegnapod,
A két év és hét hónap nagyon hosszú volt.
Veled töltöttem ezt a hosszú időt,
S már csak emlék maradt szívünk közt.
Még mindig te foglalod el szívem közepét,
Mert te voltál, kit szerettem mindenek felett.
Elrepültek az évek s csak szálltak,
Olyan volt, mint egy álom, mi csak álom maradt.
Talán senki nem hiszi el,
De még mindig szeretlek.
Még csak két nap telt el nélküled,
De már hiányzik tekinteted.
Mit várjak el mástól?
Hogy szeressen úgy, mint te egykor?
Engem senki nem szerethet úgy, mint te,
Te voltál a fény szívemben.
Most már csak sötétség maradt utánad,
Csak az üresség, mi magával ragad.
Bevallom, egy kicsit félek,
Félek, hogy mi lesz nélküled.
Talán majd túlélem s lesz majd egy jobb,
Mert mindig így volt.
Te jobb voltál bárkinél,
Ezért sírok, könnyem az égig ér.
Talán jobb lesz így minden,
Talán már nem fogok sírni érted.
Igen, ezt én akartam, ez igaz,
Mégis fáj, és sírok a kínokkal.
Miért ejtek könnyet még érted?
Mikor én hagytam, hogy elmenj?
Most már minden olyan lesz, mint régen,
És tudom, hogy én voltam a fény szívedben.
Én voltam az első lány, ki így szeretett téged,
De ha megváltoztál volna, most jobb lenne,
Most nem eresztenénk könnyet egymásért,
S nem találnék más vigaszt, egymásé lehetnénk.
Talán hetekig, vagy hónapokig, vagy akár évekig,
Sírni fogok, hogy soha ne hagyj itt.
S nézd: egyedül maradtam már megint,
S barátaim sincsenek velem mindig.
Nincs, kinek sírjak a fájdalomtól,
Nincs, kire boruljak szeretetből,
De talán eljön a pillanat,
Hogy átölelsz és magadhoz szorítasz.
Miért nem voltál egy kicsit jobb hozzám?
Miért nem mutattad ki szerelmedet tisztán?
Remélem, elmúlik a fájdalom és élhetek tovább,
De élni minek, ha nincs kit szeretni már?
Nekem ez meg volt már írva,
Hogy csalódásom lesz ilyenkorra,
S éppen, hogy túl fogom élni,
De talán lesz valaki, aki segít.
Nem akarom, hogy véget érjen e vers,
De egyszer mindennek vége lesz,
Látod, ennek a kapcsolatnak is vége szakadt,
S meddig várjak, hogy sebeim begyógyuljanak?
Minden percben egy telefont várok,
Melyben megszólal hangod,
És újra beszélni fogsz hozzám,
Kérlek, ne hagyj itt már!
Tudom, hogy nem voltál hozzám a legjobb,
De már mindketten a magunk útját járjuk.
Lehet, hogy mégis te voltál hozzám a legjobb,
De azt hiszem, hogy ebbe már én is belehalok.
Kérlek, őrizz meg a szívedben örökre,
Engem soha ne felejts el, kérlek!
Talán lesz majd egy jobb lány szívedben,
De én örökre itt maradok szívedben.
Már semmi értelme az életemnek,
S várom a szellemeket, hogy magukkal vigyenek.
Úgy érzem, teljesítettem minden feladatot,
S vége az életemnek, immáron meghalok.
Nem értem, miért sírok ennyire,
Hisz van más is, akit szerethetek.
Csupa valóság ez az élet,
S mindig ugyanaz a vége.
Nem bírom ki ezt az életet nélküled,
Mert még most is mindennél jobban szeretlek.
Talán más több mindent adhat nekem,
Istenem, add, hogy ezt túléljem!
Ezek a sebek soha nem fognak begyógyulni,
Igaz, az, hogy a bánatba bele lehet halni?
Miért nem fordult jobbra az életünk?
Miért hagytad, hogy elcsüggedjünk?
Olyan sok szeretetet kaptam tőled,
Hogy ennyit senki más nem adhat nekem.
Hiába mondta mindenki, hogy nem vagy nekem való,
Én szemembe mégis te voltál a legjobb.
Haraggal váltunk el sokszor, s most is,
Azt hittem, soha nem hagylak itt.
Miért nem vigyáztál rám mindig?
Megszakad a szívem, meghalok, de senki nem érti.
Nevetek, mikor meglátlak az utcán,
De elmész mellettem, s csak nézek utánad bambán.
A sarkon befordulok, s a szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet szétmorzsolok.
Nagyon, sőt rettentően hiányzol,
Remélem, e vers segít, hogy túl legyek a halálon.
Elveszítettelek, s csak halványan nézlek,
Mi már csak szívünkben férünk meg.
Egy nap se telt el úgy, hogy ne találkoztunk volna,
S nem volt egy hely sem, ahova egymás nélkül mentünk volna.
Most már minden perc a régi,
De ezt a három évet tőlünk senki el nem veheti.
De örökké az enyém maradsz,
S bárki, aki bántani akar,
Megvédelek és megóvlak tőle,
Vigyázok rád örökre, a szívedben.
Szemed ragyogása most már a régi,
Én emeltelek ki a sötétségből a fényig.
Sokmindent tanultál tőlem,
És sokmindenen átmentem veled.
Te voltál életem első szerelme,
Te adtál nekem igaz szeretetet.
Teveled léptem át egyszer a halált,
S ha te nem lettél volna, már nem lennék talán.
Te tanítottál meg szeretni,
S bánaton túllépni.
Te adtad a legnagyobb ajándékot,
A szeretet és az egész világot.
Azt hiszem, nélküled szerencsétlen lettem,
S lásd, tönkrementem és leépültem.
A toll is remeg a kezemben,
És a papírhoz ér a cigaretta füstje.
Kávét iszom, mi rossz hatással van rám,
Gyógyszert szedek és sírok már,
Gyenge vagyok, mint egy újszülött kismadár,
De a madár anyja vigyáz rá, de rám ki vigyáz?
Egyedül vagyok s bármi történhet,
Meghalhatok, vagy akár újjászülethetek.
Mikor ér véget a szörnyű fádalom?
Mikor fogynak el könnyeim immáron?
Azt hittem, jobb lesz így nekem,
Szabad lehetek és szállhatok nélküled.
Mondd, miért kellett elhagyni téged,
Miért nem szállhattam soha veled?
Rólad írtam a legtöbb és leghosszabb verset,
Te eladtad szíved már nekem.
S hová tűntek a gyönyörű pillanatok?
Hová tűntek a boldog hangulatok?
Már ismét nagyon rosszul vagyok,
S úgy érzem, megint elájulok.
Mint mikor karjaidban estem össze,
Most is úgy fogok, csak nem az öledbe.
Nélküled olyan sebezhető vagyok,
Mert már nem nyújtasz vigaszt, ha sírok.
Lépd át a szomorúságot, s ne törődj velem,
Ha meghalok, vagy messze elmegyek!
Talán most esem át a holtponton,
Vagy lesz még rosszabb is valamikor.
Csak azt kérem Istentől, hogy még egyszer,
Csak egyszer hadd öleljelek még meg!
Csókod ízét érezhessem a számon,
Tekinteted meredjen az enyémbe mindenáron.
Csak egy ölelés, hogy érezzelek,
Csak egy csók, hogy szerethesselek.
Azt akarom, légy velem mindig,
Ha nem is szerelemből, szeress mindvégig!
Légy velem, ha arra kérlek,
S ne félj semmitől, én majd megvédelek!
Úgy érzem, megszakad a szívem,
S most már nem élhetek veled.
Azt mondtad, majd mellettem alszol el,
S rám borulsz, rám emeled fejed.
Nem fogom ezt túlélni, ha nem jön valaki,
S nem segít, nem lesz, ki segít!
Csak te nyújthatnál mindig vigaszt,
S azt is megérezted, mikor elhagytalak.
Érzeted, mikor meg akartam halni,
S te segítettél, mikor testem meg akart fulladni.
Talán most betegségemből is felgyógyulok,
Talán újra a régi kislány leszek, úgy gondolom.
Bárcsak ne történt volna meg soha,
Hogy elszakadunk egymástól újra.
Te nyújtottad kezed, mikor bajban voltam,
Megvédtél mindentől, mikor mások miatt sírtam.
Most már olyan vagy, mintha a tenger nyelt volna el,
S most már te is újra a régi leszel.
Csak kérlek, hogy vigyázz magadra,
S soha ne tedd tönkre magad!
Ez a vers sikerült a legszebbre,
De mindegyik rólad szól, s a szerelmünkre
Esküszöm, hogy minden más lesz,
Elnyel minket újra a végtelen.
Élhetünk már egymás nélkül is,
S mint a tenger habzó hullámai,
Úgy élünk tovább egymás nélkül,
De szívünk megmarad nekünk.
Olyan, mintha ezt is álmodnám,
De tudom, ez nem álom már.
Szeretlek és lassan vége lesz a versnek,
Mint ahogy minden másnak, most már elbúcsúzhatom tőled,
Most már elmehetek végleg – Isten veled!
2001-12-08
